A fehérruhás lány vára

Előszó

Részlet a könyvből:
Nyári napok csendje borult a városkára. A fiatalok már kora reggel fürödni mentek; az udvarok, utcák és városnegyedek kihaltak. Estefelé ugyan némi mozgás támadt, de az éj első fuvalmára ez is hamarosan elhalt, és a városka utcái nyugodalmasan tárultak ki a hallgatagon andalgó szerelmespárok előtt. Nyár volt, hőség és szünidő, ami a kisvárosban egyhangúságot, tespedést, lankadtságot, egyszóval csupa olyasmit jelent, ami idegen a fiatalságtól. Leginkább tehát a fiatalok szenvedtek a városka lakói közül. A meleg, az ernyedtség pedig tovább tartott és az idő szemhatárán semmiféle esemény nem mutatkozott.
Egy ideig az egész ifjúság - és nemcsak az ifjúság - azzal töltötte az időt, hogy mesélgette, kommentálta a somkertiek feketebarlangi hőstetteit és kalandjai. De minél gyorsabban kap szárnyra a dicsőség, annál mulandóbb. Így van ez főként kisvárosban, ahol ha betörik egy ablak a központban, szinte ugyanabban a pillanatban a külvárosok is értesülnek róla. Tücsköt-bogarat összehordtak a somkertiek tetteiről, tudvalévő azonban, hogy a legszebb nóta is unalmassá kopik, ha túl sokat éneklik. Természetesen Tica volt az egyedüli, aki nem értett egyet az emberiség egyik nagy szellemének a dicsőségre vonatkozó hajdani kijelentésével. Az ő számára a dicsőség korántsem volt olyan, mint a vízbe dobott kőtől felkavart hullám, amely mind nagyobb gyűrűket vet a víz tükrén, s lassacskán elhal. Bízott a dicsőség tartósságában, ezért estefelé majd mindennap benézett a Higiena borbélyműhelybe, remélve, hogy ott bámulókra akad. Mivel azonban az üzletben ilyentájt kevés vendég fordult meg, Tica igyekezete többnyire hiábavalónak bizonyult. Lelke mélyén elszomorodva, a pisze, borzasfejű kölyök, távozása előtt rendszerint meghallgatta Dan édesapjának örökösen ismételt zordon kijelentését... Vissza