A fatestű bárkától a tengerjáró óriásig

Fülszöveg

Régmúlt időket idéz fel ez a kötet, amely végigvezeti az olvasót a magyar folyami hajózás, illetve a budapesti hajógyártás hőskorán, fénykorán, illetve gyors hanyatlásán. Amikor a két szerző felveszi a történet fonalát, akkor még vadregényes folyó a Duna, szabályozatlan mederben fut vizét pedig vitorlával és evezővel hajtott, illetve sodrásiránnyal szemben állati, vagy emberi erővel vontatott hajók járták. A reformkor idején indul meg a gépi hajózás, amely elválaszthatatlanul összefonódott a „legnagyobb magyar", gróf Széchenyi István nevével, aki mind az első folyami hajózási társaság (a Duna Gőzhajózási Társaság) létrehozásánál, mind a gőzhajók elterjesztésében kiemelkedő szerepet játszott. Budapest - kedvező földrajzi adottságai miatt - természetes központjává vált az Osztrák-Magyar Monarchia dunai hajózásának. Először csak javítóműhelyek, majd hajógyárak létesültek a fővárosban, amelyek hamarosan a világ élvonalába tartozó belvízi hajókat, illetve úszódarukat gyártottak. A kor legkorszerűbb berendezéseinek és gépeinek segítségével sorra készültek a ma már alig látható, s az emberek többsége által megcsodált lapátkerekes gőzhajók, s a szénfüst csípős illata közel száz évig lebegett a zsúfolt dunai rakpartok felett. Vontatóhajók, személy- és teherszállító gőzösök, s uszályok (bárkák) százai járták ekkor a Dunát, amelyek jelentős része Budapesten készült és karbantartásukra, illetve téli leállásukra is ott került sor. Sőt részben a fővárosban állították elő a dualista állam haditengerészete számára Fiumében készülő hadihajók - köztük a magyar hadihajó építés csúcsának számító Szent István csatahajó - alkatrészeit is. Az első világháború idején még tengeralattjárók is készültek Budapesten, amelyeket aztán részegységekre bontva vasúton szállítottak az Adriára. Ma már nehéz elhinni, de valaha ezrek éltek és dolgoztak a „székesfőváros" hajógyáraiban. A századfordulón Budapest iparának meghatározó részét adták a nagyobb hajógyárak, amelyek közel másfél évszázadra meghatározták Óbuda, Újpest és Angyalföld városképét. Hajógyári munkásnak, különösen szakmunkásnak lenni komoly előrelépést jelentett a vidékről - a jobb élet reményében - a fővárosba érkező emberek számára. A munka persze nem volt könnyű, komoly fizikai megterheléssel járt, s sokszor az egészségre is káros volt. S nem volt biztos a megélhetés sem, hiszen a válságok hatására gyakran százával kerültek utcára az emberek. Mindezek ellenére számos családnak több generáción keresztül nyújtottak biztos megélhetést ezek a vállalatok. S a gyárak nem csak munkalehetőséget adtak, kulturális életük is pezsgő volt, saját könyvtárak, dalárdák, színházi előadások, sportesemények nyújtottak tartalmas szórakozási lehetőségeket az alkalmazottaknak. Vissza