A fájdalom kövei

Előszó

Amióta megtörtén az eset, nem akartam visszamenni a faluba. Képtelen lettem volna ott élni nélkület. Minden fügefa, legelő bárány és nárcisz rá emlékeztetett. Úgy éreztem, mintha születésem pillanatától ismerném őt. Mégis visszatértem. Nem volt más választásom. A hátizsákom az egyik családnál hagytam, amikor menekülni próbáltam az emlékeim elől. Végül engedtem a barátaim unszolásának, és rászántam magam arra, hogy visszamenjek. Szerettem volna végre elutazni. Mégsem hagyhattam itt az összes holmimat. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Az első, aki szembe jött velem a falu főutcáján, Ali édesanyja, Ámna néni volt. Mintha engem várt volna. ahogy meglátott, felém szaladt. Nem tudtam, mit akar tőlem és azt sem, mitévő legyek. Megálltam. Talán késleltetni akartam a találkozást, de már nem lehetett. Előttem termett, az arcán megrázó mosollyal.
- Nem láttad Alit?
Nem válaszoltam, így újra megkérdezte szemrehányó hangsullyal.
- Nem, Ámna néni. Nem láttam - feleltem a könnyeimmel küszködve és továbbmentem.
Később elmondták, hogy Ali halála óta naphosszat a falu utcáit járja, mindenkinek felteszi ugyanazt a kérdést:
- Nem láttad Alit?
A falubeliek eleinte próbálták megnyugtatni, az asszonyok vigasztalták, Korán-verseket olvastak fel neki.
Hiába.
Nem ideg-összeroppanásról volt szó.
Ámna néni, akit minden szomszéd szeretett, aki minden esküvőn táncolt, aki minden család gyászán osztozott és ott sírt a halotti toron, nincs többé köztünk.
Elment.
Akkor ment el, amikor Ali, a tizenöt éves fia. Vissza