A dunaparti nő

Előszó

Részlet a könyvből:

December 24-én, karácsony előtt reggel félhétkor anyám bekopogott az irodaajtón.
- Viktor! - kiáltotta élesen. - Telefonálj doktor Sterknek!
Felugrottam a díványról, holott fekve is telefonál* hattam volna, csak a karomat kellett volna kinyujtanom. De hirtelen ébredtem s anyám hangjától különben is mindig megijedtem. Anyám hangja olyan, mint a vezényszó. Negyven éve parancsol nekem az anyám; valamikor minden szavamra és mozdulatomra lecsapott. Életem apró és döntő fordulatait kormanyozta, érdes és mély s a mondat végén elvékonyodó hangjával, amely izgatott hangulatban hasonlított ahhoz a csattanáshoz, amit a fedő hallat, amikor rácsapják a forró víztől gőzölgő fazékra.
Már gyerekkoromban abból indult ki, hogy rendkívül ostoba vagyok és sohasem leszek alkalmas önálló életvitelre. Huszonhétéves voltam, amikor átvettem apám ügyvédi irodáját. Anyám beállíttatott magának egy íróasztalt, szemben az enyémmel és a vastag szemüveg alatt gyanakvóan pislogó bagolyszemét azóta állandóan rajtam tartotta. Ez a tekintet olyannyira megbénított, hogy valóban hülyének tetszettem s végül magam is elhittem, hogy hülye vagyok. Sohasem tudtam végigolvasni egy per anyagát, mert éreztem, ha belemélyedek az iratok tanulmányozásába, anyámnak, miközben gúnyosan fixiroz, az a meggyőződése, hogy az egészből nem értek egy szót sem... Vissza