A Dunántúl a két Kisfaludy költészetében

Előszó

Részlet a könyvből:
Rajzoljunk meg a ránk maradt adatokból egy ilyenforma képet:
1788. kalászérlelő nyarán vagyunk. A téti falusi ház tornácához dőlve, a kapunál áll Kisfaludy Mihály tekintetes ur, a vármegye volt főbirája, aki, mióta a nobile officiumot letette, csak gazdaságának él. Rőtbarna fején komoly vonások az élet delén elmult örömök és sok bánat emlékei. S ahogy pipájából a közel Malomsok johirü dohányának illatos, bodor füstje száll a levegőbe, eltakarja a magyar lélek zárkózott jóságát és belső derüjét, - kemény, rideg arcot száll körül, amelyen a Dunántúl nemesének csak némely jellemző vonásai látszanak. Ez az arc a dominiumszerző Ugrin érsek arca, ez a fej a törzsalapító Lőrincnek a mongoljárás viharaiban edzett feje, ez a homlok a labancfogó Kisfaludy Ádán homloka és ezeket a vonásokat hordhatta a török fogságot járt László, a körmendi kapitány is. Mind itt vérzettek a Dunántúl, a Mons Sacer hármas halmának alján, ki a Vértes vadonáig, le a Zrinyiék Csák nevét viselő váráig és el Kisfaludig, a nemzetség keresztelő fészkéig. Mind a nemesi birtokért küzdöttek, az ősi rögért, igaz jussukért. Dolgoztak és perlekedtek: szereztek. Az egyik ős gyüjtötte, a másikért aranyakon ment el a föld, hogy a rabságból hazajöhessen: de a rögök itt voltak és új verejtéket kértek váltságul az utódtól. És megoszlottak a nemzetség fájának új meg új hajtásai között; voltak elterepélyesedett, erős törzsü fák és senyvedő, gyönge hajtások, de mind érezte Szabolcs vezér vértesi szellőinek fuvalmát és a Dunántúl szelid egét, mind ebből a dunántúli rögből szítta az élet nedvét. Idegyökeredzett minden hajszálerecskéjével és csak itt tudott élni. Vissza