A dunai aranymosás/Aranymosó cigányok a Kárpát-medencében

Fülszöveg

„A vizek vándorai voltak. Fáradhatatlanul járták ősidők óta ladikjukkal, szerszámaikkal a közeli és messzi vizeket, hogy kilessék, hova rejti kincsét a Duna. A medersodrában hordja magával a víz az aranyszemeket a kaviccsal, homokkal együtt. ...Enyhe kanyarulatokban, zátonyok partja mellett megcsendesül a víz. Itt ülepszik le az arany... a kaviccsal, vörös gránithomokkal együtt. A Duna mindjárt féltve be is takarja iszappal, hordalékkal. Innen kell kimosnia, kitisztítania az aranyásznak" - írja Timaffy László, a Szigetköz krónikása. Az aranymosást már az ókorban ismerték; a mondabeli kolkhiszi aranygyapjú is az állatbőrrel történt aranymosás emlékét őrzi. Honfoglaló őseink is már vándorlásaik során megismerhették, s az új hazában csak tovább folytatták ezt a mesterséget az aranyban gazdag folyamok mentén. Régészeti leletek bizonyítják, hogy már a rómaiak is aranyásztak ezen a vidéken. Ennek a kihalófélben lévő, ritka ősi mesterségnek a történetét dolgozza fel könyvében N. László Endre részben a fellelhető írásos dokumentumok alapján, részben saját fél évszázados néprajzi gyűjtőmunkája és gyakorló aranymosóként szerzett tapasztalatai segítségével. Megismerhetjük a kötetből a Csallóköz-Szigetköz archaikus mondavilágában megőrződött arannyal kapcsolatos tündérmeséket, az utolsó csallóközi aranyászokat, az aranymosás gépesítésére tett kísérleteket, az aranymosás munkafolyamatait a lapátpróbától a szérelésen és a foncsorításon át az arany kiégetéséig s az aranyászfelszerelést: az aranynéző lapátot, a szérkét, a köpőcét, a saroglyát és a mosópadot. Olvashatjuk Mária Teréziának az aranymosás tárgyában kiadott pátensét és a tejfalusi közbirtokosság 1814-es aranyászszerződéseit. S ha az olvasó netán kedvet kapna egy kis aranyászáshoz, a szerző részletes útmutatásai és ábrái alapján elkészítheti - akár otthon is - a szükséges szerszámokat, s ha alkalmas fövenyre lel, bele is vághat! Vissza