A díszmagyar

Fülszöveg

Egy embernek mindenfélét olvasnia kell, de hogy keveset-e, vagy amennyit csak tud, az már nincs megszabva, mondja Saramago, lévén oly rövid az élet, a világ pedig oly terjengős. Másfelől meg ott vannak a békaolvasók, "akik odáig jutnak a szofisztikában, hogy úgy olvasnak, hogy nem olvasnak. Olyanok, mint a békaemberek: átússzák a könyveket, és minden lepereg róluk" (Amélie Nothomb).
Akkor hát mit írjon az ember a könyve végére?
Mármint annak a könyvnek a hátoldalára, ami nem egyszerűen az övé,mert már elolvasta, hogy amit ő maga írt össze, és amihez nem biztos, hogy épp neki kell afféle borító-utószót írnia? (Nem fülszöveget, mert nemhogy a falnak, de a legtöbb könyvnek sincsen már füle, nem beszélve a könyvjelzőről, amit talán csak a Bibliába kötnek bele néha.)
Különben is, ez előtt a hátsó fedél előtt, odabent egyszer már a könyv véget ért. Folytatása következik, mégsem itt a helye a kerekded szinopszisnak, amit a kiadás fontosságát bizonyítandó kellett benyújtani a kellő helyekre. De hogyha valaki mégis csak itt kezdi olvasni, hogy megnézze, mire is számíthat beljebb?
Hát akkor legyen; arra, hogy "törpék vagyunk /s egeket hordozunk" (Babits Mihály: Levél Tomiból). Arra, hogy "A múltba visszatérni olyan, mint üres, végtelen folyosóra érni, ahol már nincsenek ott sem a megszokott tárgyak, sem az emberek, akiket szerettünk volna viszontlátni. Mintha csak emlékezetünkkel, képzeletünkkel játszanának, elénk állnak a múlthoz tartozó emberek és tárgyak, hogy helyezzük bele őket a jelenbe, s közben azt sem feledjük, hogy volt múltjuk és lesz jövőjük, jóllehet ez utóbbi éppenséggel már csak az emléké lesz, megint a jelenben. De amikor a halál mellé kell társul szegődni, vajon melyik idő lesz érvényes az életre? (Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre).
Az Olvasó arra számítson, hogy "Az idő úgy vonul, mint egy lassú, olajos hullám, mint folyékony üvegmassza, amelynek felszínén ezernyi fény kápráztatja a szemet és tompítja az értelmet" (José Saramago: Ricardo Reis halálának éve). És arra is, hogy "Az Isten azzal sújtott minket, hogy hagyja, tenyésszék lelkeinkben a félelem. Hogy elaltatta a magunk erejébe vetett hitet. Te majd erre is azt mondod: az Ő akarata. Legyen. Ámde, ha ti, újhites prédikátorok és pápa hitén maradt papok elkezdenétek végre valamennyien azon munkálkodni, hogy a lelkekbe bátorságot öntsetek: az nem lenne ugyanúgy Isten akarata? Persze, hogy lehetne-e, vagy sem, az csak azután derülhetne ki, miután megkísérlitek..." (Szilágyi István: Hollóidő). Az Olvasónak azzal is kell számolnia, hogy nem tudható "hol szűnik meg haladásunk menekülés lenni, s válik utazássá" (Lawrence Norfolk: A pápa rinocérosza), mert "Hazátlan, aki sok helyen zárja" (Ágh István: Burgenlandi vándorének). mert bizony "a kis népeknek nincs idejük, talán még annyi sem, mint a kisebbségeknek, ugyanis a kisebbségeknek egyáltalán nincs idejük, s ez ad valamiféle belső végtelent, amennyiben a semmi benseje végtelen" (Tolnai Ottó: Költő disznózsírból). Mert az Olvasónak tudnia kell azt is, hogy "képtelen vagyok megválaszolni kielégítően, szemfényvesztés nélkül a hol a haza? kérdést. Teszek ezért inkább úgy, mint akinek - többekkel egyetértőleg - maga a hiányos nyelv a hordozható, költöztethető jó-rossz hazája" (Balázs Attila: A meztelen folyó). "Hiszen csak a a bocsának lehetséges úgyis, és minden magyarázat lehetetlen" (Kukorelly Endre: TündérVölgy) Vissza