A diplomás indián

Előszó

Nophaíe napkeltekor kihajtotta a birkákat és a kecskéket a zsályával benőtt lejtőre. A hideg, csípős áprilisi levegőben a felvidék üde, száraz illata terjengett. Teddy és Tinny, a két terelőkutya, buzgón ugatta a nyájtól elkódorgó, könynyelmű csavargókat. A távolban szürke, szikár farkasok és rőtszínű vadmacskák árnyai osontak tova a zsálya között. Nophaie kelet felé nézett, ahol a hatalmas, csipkés szélű sziklafal fölött már aranypompát öltött az égbolt és a ragyogó fényözön éppen elárasztani készült a világot. Nophaie figyelve, várakozva állt meg egy percre. Népe lakóhelyének minden ajtaja a felkelő nap felé tárult, ők a napot az elemeket, a természetet imádták.
A magas, karcsú, hét esztendős indián fiú mozdulatlanul állt, sötét arcát kelet felé emelte, tekintetét ünnepélyesen szögezte oda, ahonnan a meleg és vlágosság jő. Egyik keskeny keze a vállát borító takarót fogta, a másikkal ijját és a nyilait szorongatta.
Eközben csodálatos változás esett a pusztaságon. A komor sziklafalon fellángolt a tűz. A felkelő nap fénye egyszerre elárasztotta az egész vidéket. Nophaie számára a napfölkelte volt a kezdet, az igéret beteljesedése, az imádságra kapott válasz.
Amikor a lángoló, folyékony arany éltest egészen megmutatta magát a pusztaságnak. Nophaie nem nézte tovább, hanem a zsálya közt a nyája után ballagott. Két év óta őrizte hűségesen apja nyáját, öt éves korában tette le az élet első vizsgáját. Néhány gyermektársával éppen törzsének nyájait őrizte. Vissza