Előszó
Zelenákné dr. Kovács Gabriella neurológus, a Diósgyőri Kórház osztályvezető főorvosa és leánya, Zelenák Katalin jeles és hiánypótló vállalkozása az évszázados múltra visszatekintő Bányatárspénztári - Diósgyőr-Vasgyári Kórház történetének feldolgozása. Forrásértékű, tudományos színvonalú munkájukban mintegy fél évezredes távlatból követik nyomon a segélyezés, a nyugdíj- és a betegbiztosítás társadalomtörténetét a bányászatban és a hozzá kapcsolódó kohászatban. A nyolcórai munkaidő, az ifjúmunkások alkalmazásának a korlátozása, az öregség, özvegység, árvaság, betegség és rokkantság esetére szóló önkéntes, majd kötelező biztosítás a bányászat/kohászat terén egészen a XV. századig követhető vissza. Megtudhatjuk a könyvből, hogy kezdetben voltak a céhládák mintájára szervezett társládák. Magyarországon az első, alapszabályokon nyugvó társládát Körmöcbányán 1496-ban Thurzó János (1437-1508) alapította, illetve engedélyezte. Az ezt követően létesült bányatárspénztárak hasonló elveken működtek, de a szokásjogokat fokozatosan felváltotta a korai kapitalizmusban még egyedülálló jogigény kifejezése: a járulékok és járandóságok be- illetve kifizetésének jogi szabályozása. A szakmai tudás elismerése, a szakember megbecsülése, a bajba jutottak megsegítésének eszméi és gyakorlata mindvégig megtalálhatók a társládák, a társpénztárak és a korai társadalombiztosítás világában. „Ma már nincsenek hasonló elven működő biztosítási intézmények." - írják a szerzők, de vajon miért nincsenek? Erre a kérdésre is választ ad a könyv fejezeteiben és a sorok között is.
Az 1891. év nagyon fontos évszám a magyarországi biztosítástörténetben. A XIV. törvénycikk megalkotásával Magyarország Európában harmadikként csatlakozott - a német és osztrák törvényhozás után - a kötelező társadalombiztosítási rendszert bevezető országokhoz, életbe léptetve a kötelező betegségi biztosítás rendszerét. Thurzó János bölcs megállapítása: „Az erős ember - jó munkás; a hozzáértő szakember - fontos ember" ma is aktuális. A könyv első (túlnyomó) része levéltári kutatási anyagokat dolgoz fel az 1890-es évektől 1950-ig, a biztosítók államosításáig, bemutatva a bányatárspénztár kórházának, a Diósgyőr-Vasgyári Kórháznak folyamatos működését, fejlesztését, újjáépítését. Az 1950 utáni évek jelenleg még hiteles, levéltári dokumentumok felhasználásával nem kutathatók, a kórház főorvosai, technikai vezetői idézik fel egy-egy rövid fejezetben osztályuk történetét. Majd dr. Szunyogh László főorvos irodalmi hagyatékából, tárcáiból válogattunk néhány rövidebb, kórháztörténetbe ágyazott írást.
A könyv mottója:
„Az erős ember-jó munkás; a hozzáértő szakember - fontos ember"
a szerkesztő olvasatában azt is jelenti, hogy ismét előtérbe kerül - a magyar egészségügyben is - az immár fél évezrede érvényes elvi kérdés, hogy meg kell őrizni, védeni a munkások erejét, a szakemberek tekintélyét! Ez az orvosokra és a gyógyításra szorulókra egyaránt vonatkozik. Ebben a szellemben íródott ez a könyv.
Vissza