A dicsőség útja

Előszó

Rosty Gyula szeme jóformán még tele volt álommal, mikor megpillantotta az újság csücskét, melyet bedugtak az ajtaja alatt. A „Híradó'' volt, - a „minden klikktől és párttól teljesen független" politikai, szépirodalmi és művészeti napilap, amelynek belső dolgozó-társa volt; s ennek az újságnak már a puszta látása is azonnal kiverte szeméből az álmot. Kiugrott az ágyból, fölkapta az újságot s avval a lázas, legyőzhetetlen fölindulással kezdte végig böngészni, amely minden reggel elfogta s vagy újjongó örömre, vagy keserű csalódásra vált, - a szerint, amint a cikke megjelent, vagy nem.
Gyorsan végigfutott az első lapon. A rovat fölött Blocb támadta a nemzeti követelések jogosultságát s a kétszer kettőnél fényesebben bebizonyította, hogy a miniszternek igazsága van, ha letöri a nemzetért küzdő ellenzéki vezérek szarvait. A vonal alatt Berkes - a „magyar Mark Twain" - irt egy olyan „humoros" tárcát, amelynek az ostobasága még tőle is fenomenális volt. Belül következett az országgyűlés, a Bélteky szellemes kommentárjaival, amelyeken meglátszott, hogy az irója présbe tette a fejét s úgy szorította ki sovány ötleteit. Aztán négy hasáb napi hír és krónika, majd Horák Bélának egy humoros croquis-ja, melyben „párisias modorban" állított pellengérre egy szegény férjet, akit a felesége megcsalt . . .
- Akár ne is nézzem a többit! - gondolta magában Rosty.
Igaza volt: a novellája nem jelent meg ; s a fiatal ember keserű megvetéssel dobta el a lapot.
Számolt rá, hogy a türelmét kemény próbára teszik, de ez a folytonos mellőzés mégis fájt neki. Alig egy hete, hogy megindult a Híradó, amely körül állandóan dúlt az irigység, a kapzsiság és az önző hiúság késhegyre menő harca. A kinek csak tolla volt, mind oda vágyott és furfanggal vagy szép szerével iparkodott a „rendes munkatársak" gárdájába befurakodni. Vissza