A Diadalív árnyékában

Előszó

Részlet a kötetből:

"Az asszony Ravic felé vitorlázott. Járása gyors volt, de kissé imbolygó. Ravic csak akkor vette észre, amikor már egészen a közelébe jutott. Egy sápadt arcot látott, magas, kiálló arccsontokat és szélesen ülő szemeket. Ez az arc merev volt, mint valami maszk. Beesett volt, mint egy lázas betegé. A két szem pedig olyan halottan, üvegszerűen meredt rá az utcai lámpák fényében, hogy Ravic megdöbbenve megállt.
Az asszony elhaladt mellette, olyan közel, hogy szinte hozzáért. Ravic hirtelen kinyújtotta kezét és megragadta az asszony karját. Éppen idejében, mert az asszony megtántorodott és a következő pillanatban már összeesett volna.
- Hová megy? - kiáltott rá Ravic.
Az asszony szeme kifejezéstelen maradt.
- Engedjen el! - mondta halkan.
Ravic nem válaszolt, csak még szorosabban fogta az asszony karját
- Engedjen el! - ismételte az asszony szinte hangtalanul. Ravic érezte, hogy az asszony nem is látja. Mintha keresztülnézett volna rajta az üres éjszakába. Talán azt hitte, hogy egy falba ütközött, az állította meg útjában. Ajka csak gépiesen mormogta: „Engedjen el!"
Ravic tüstént látta, hogy nem utcai nő. Részeg sem volt. Könnyen kiszabadíthatta volna magát, hiszen Ravic most már nem fogta a karját olyan szorosan. De az asszonynak ehhez sem volt már energiája.
Ravic várt egy pillanatig, aztán eleresztette az asszony karját.
- Hová megy ilyenkor, késő éjjel, egyedül a párisi utcán? - kérdezte újra.
Az asszony hallgatott, de nem folytatta útját. Most, hogy megállították, mintha nem lett volna ereje újra felemelni a lábát." Vissza