Előszó
Részlet:
Még hallani azt a hegedűszót
„egyszer majd úgyis visszamegyünk!"
Kopacz A ttilának
Ellenfényben Brassó és környéke. Azok a sivár nyolcvanas évek.
Az aranykorszak atlantiszi homálya. Egyszer majd úgyis
visszamegyünk, hidd el! Az évek csigalépcsőin nem is kell
sokáig botorkálni, a tizennegyedik lépcsőfok után sötét lesz,
mint a bika szarvában, és rögtön érződni fog a szag.
AZ A SZAG. A félelem szaga, amelybe DDT-por-, bráha-
és fokhagymaszag vegyül. És a mosdatlan, rettegő emberi testek
pállott izzadságszaga, és igen, még valami azonosíthatatlan,
leginkább tejsavóra emlékeztető szag
Ott állunk máris a brassói állomáson, a város tegnapi
büszkesége eléggé lerobbant állapotban várja a változást.
A bejáratnál ott ül a lábatlan koldus és hegedül.
Minden megvan. Minden ugyanolyan. Várnak az utcák. Az utcák!
Elindulunk. Rossz arcú, zavart tekintetű, rosszul öltözött,
örökké rohanó emberek. Sok koldus. Még több cigány. Olcsójancsik.
Akárcsak ma. Kavarja a szél a port látó szemünkbe.
Éneklő léptekkel indulunk a főtér felé. Hideg van.
Ismerősökkel is találkozhatnánk, gondold el!
Mindenki él még, Dani, Gázsó, Imre, Gerzson, Zsiga bácsi, Előd
OJD kiskamasz még, és bizonyára a Szabad Európa rádiót hallgatja.
Mondjunk csütörtököt. A Kapu utca. A ser - amely a város
nevét viseli - tíz lej még, bekaphatnánk egyet für alle falle!
Ha szerencsénk van - és miért is ne lenne, mi szerencsések
vagyunk -, nem lesz olajos, viszont a mai sörökhöz képest
mégiscsak savanyó, mint a lóhúgy! Nem, nem kumiszhoz hasonlít.
A kumisz kifejezetten kitűnő ital, egyszer a frunzei repülőtéren
Kirgíziában, egy egész üveggel megittam, a vendéglátóim
Vissza