A debreceni erdőspuszták története 1945-ig

Előszó

A XIII. század végén Debrecen külső határa még egyáltalán nem volt nagy kiterjedésű. A város körül később felfogott szőlők, a közöttük és mellettük a XIX. század első felében kiosztott majorsági földek és a Tócó vize balparti területéből állott. A Debrecen és Szentlászlófalva összeépüléséből létrejött és a XIV. század első harmadában a mezővárosi fejlődés útjára lépett település külső határa sem lehetett nagyobb. Észak felől a földesúri birtoklásban levő Nagyerdő és Apafája, ezeken túl Monostor és Parlag, valamint Macs falvak, nyugatról Lombi falu, délnyugaton Szepes, délen Torna, kelet felől pedig Szalóksámson falvak határolták Debrecent. A város későbbi, három évszázad alatt kialakult nagy határán mindig külön birtokrészekként kezelték a településtől keletre fekvő homoki erdőket. Ezeknek kettős jelentősége volt. A századok során növekvő népesség faszükségletét - tűzifa, építőanyag, szerfa - biztosították, ugyanakkor a ligetes erdőkön jelentős területű kaszálók, majd szántók voltak. Ezeken az 1750-es évektől jószágteleltető szállások, majd az 1850-es évektől földművelő tanyák települtek. Az erdők közül a Nagyerdőt és Apafáját a XV. század során földesúri adománylevéllel nyerték el a debreceni lakosok, de nem tulajdonul, hanem csak használatra.
A XIV. század végétől a XVIII. század végéig megszerzett erdőbirtokok közül a következőket erdőspusztáknak nevezték: Nagycsere, Fancsika, Pac, Haláp, Bánk és a törvényhatóságilag Szabolcs megyéhez tartozott külső erdőbirtok Gut. Történetükben közös vonás, hogy ezeken az erdőspusztákon a középkorban falvak állottak. Debrecen tartozékaivá csak e falvak elnéptelenedése, pusztulása után váltak. Nagycsere kivételével az is közös megszerzésük történetében, hogy ezeket a pusztabirtokokat a város kisebb részben örökös jogon vásárolta meg, nagyobb részüket a földesuraiktól, majd a birtokos családok kihalása után a királyi kincstártól zálogjogon bírta. Később azután zálogelévülés vagy örökvétel révén Debrecen az erdőspuszták tulajdonjogát is megszerezte. A kaszáló és szántóterületek 1818, illetve 1854 után a polgárok birtokába kerültek. Az erdők, hasonlóképpen a közlegelőkhöz, megmaradtak a város kezelésében. Vissza