A cukor íze

Előszó

Szagom volt. Ez menten kiderült, miután első elemista koromban, bekerültem az aradi Notre-Dame de Sion zárdába, rangos, elegáns iskolába, ahová magyar, német, zsidó leánykák jártak. Jobb, úribb házakból. A kislányok jelentették Zsikai Mária Jankának, hogy tisztelendőnővér, kérem, a Tóthnak szaga van. Tündéri teremtés volt Janka nővér, olyan harmincas éveiben járó, "tüchtig" perszóna, aki igaz, hogy lelkiekben főleg az égiekkel társalgott, de ez csöppet sem gátolta meg abban, hogy mindkét lábát alaposan megvesse az anyaföldön. A zárdában ő rendezte a mi osztályunknak a legszebb Mikulást, ő hozta el nekünk a legélethűbb krampuszt, a legmeghittebb első áldozást, egy szó, mint száz, a Jóisten, amikor az égben kiosztotta a szerepeket, Mária Janka nővért tanítónőnek szánta. Később kiugrott a rendből, s akkor egyszerűen Boriska néni lett belőle, úgy is, mint magánszemély, úgy is, mint továbbra is, végeérhetetlenül is, tanítónő. Nos, Mária Janka kihívott engem a katedrához, otromba kis bakancsomban bukdácsolva gyanútlanul engedelmeskedtem, és ott aztán kikérdezett: hol lakom, a szüleim mivel foglalkoznak, s még feltett egy sor, nekem semmit sem jelentő kérdésfélét, s utána magához ölelt. Ettől én nagyon meghatódtam, fogalmam sem volt róla, hogy Janka-Jankácska most pont szaglász engem. A végén annyit mondott: hát igen, kétségtelenül igen... És tanítás után, Katalin nővérrel hármasban (az apácák sose járhattak egyedül az utcán, ez íratlan szabály volt a rendben) elindultunk hazafelé. Ettől én még jobban ellágyultam, fontos kis személynek képzeltem magam, akit az apácák hazakísérnek. Amint betértünk a cukorgyár-negyedbe, amit Aradon Rác-fertálynak hívtak, Janka nővér újfent szaglintott, most már a levegőből, és azt mondta: megvan, ez az... Az apácák megnézték amúgy tiszta, de nagyon szegényes otthonomat, el kellett kalauz9olnom őket a gyárudvarra, ahol az épületekből - innen is, onnan is - sűrű gőzpára csapódott ki az őszi világba, ahol csövekből melasz csepegett, ahová nagy halomba a répa héja, a borhót hullott. Janka nővér megnyalta az ajkát, és elmosolyodott: hiszen ez édes... Az én világomban olyan tömények voltak a szagok, hogy lecsapódtak az ember ajkára is.
Másnap aztán Mária Janka nővér az osztály népének amolyan kis védőbeszédet tartott, kifejtette, hogy ezen a világon vannak gyárnegyedek is, vannak szegény kislányok is, és azokat is el kell fogadnunk, szeretnünk kell őket is, még ha olyanok is, mint egy tömb frissen főtt, ropogós kristálycukor. Ettől kezdve a kislányok szerettek, elfogadtak társukul, ettől kezdve soha többé nem érezték, hogy szagom van. Vissza