A csillagászat elemei

Előszó

A csillagászat a legrégibb természettudomány. Az első kultúrnépek: a babiloniak, egyiptomiak, kínaiak, indiaiak, mayák, aztékok csillagászati megfigyeléseket két lényegesen különböző okból végeztek. Egyrészt a fényes csillagokat vagy istenként tisztelték, vagy mozgásukat isteni akarat következményének vélték, másrészt már felmerült vagy használható és előreszámítható időbeosztás gyakorlati szükségessége. Bár semmiféle ismeretük sem volt a végbemenő mozgások fizikai lényegére vonatkozóan, ismeretük sem volt a végbemenő mozgások fizikai lényegére vonatkozóan, a hosszú évszázadok során felgyűlt megfigyelési anyag alapján olyan tapasztalati szabályszerűségeket szűrtek le, hogy a Nap, Hold és az első öt bolygó (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) égi helyzetét közelítőleg előre meg tudták mondani. Ezen pusztán formális tudásuk azonban misztikus elképzeléseik egyenes folyományaként sajnos odavezetett, hogy az égitestek helyzetének prognózisából egyúttal az istenek kegyének vagy haragjának megjóslását vélték lehetségesnek: így kifejlődött a csillagjóslás vagy asztrológia áltudománya.
A más említett kultúrnépek közül a babilóniaiak csillagászata érte el a legmagasabb fejlettséget. Csillagászati eseményekre vonatkozó tudósításaik i.e. több mint 3000-re nyúlnak vissza, sajnos erősen asztrológiai csomagolásban. Az első kifogástalanul igazolható egzakt csillagászati megfigyelésük i.e. 721-ben egy holdfogyatkozással kapcsolatos. A babiloni csillagászat teljes virágzását és beteljesedését az i.e. utolsó 500-600 évben érte el, amikor már az összes szabad szemmel látható bolygó szinódikus keringési ideje, és a szárosz ciklus ismert volt. A késő-babiloni csillagászat legnagyobb teljesítménye kétségkívül a Kidinnu holdtáblázat (i.e. 380), mely lehetővé tette az újhold utáni holdsarló első megjelenése idejének kiszámítását. Tekintve a holdmozgás összetettségét, ez valóban igen komoly eredmény. Vissza