A csillagászat elemei

Fülszöveg

Részlet a könyvből:

I. Fejezet
BEVEZETÉS

1. A csillagászat rövid története

A csillagászat a legrégibb természettudomány. Az első kulturnépek: a babiloniaiak, egyiptomiak, kinaiak, indiaiak, mayák, aztákok csillagászati megfigyeléseket két lényegesen különböző okból végeztek. Egyrészt a fényes csillagokat vagy istenként tisztelték, vagy mozgásukat isteni akarat következményének vélték, másrészt már felmeült egy használható és előreszámitható időbeosztás gyakorlati szükségessége. Bár semiféle ismeretük sem volt a végbemenő mozgások fizikai lényegére vonatkozóan, a hosszu évszázadok során felgyült megfigyelési anyag alapján olyan tapasztalati szabályszerüségeket szürtek le, hogy a Nap, hold és az első öt bolygó (Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) égi helyzetét közelitőleg előre meg tudták mondani. Ezen psztán formális tudásuk azonban misztikus elképzeléseik egyenes folyományaként sajnos odavezetett, hogy az égitestek helyzetének prognózisából egyuttal az istenek kegyének vagy haragjának megjóslását vélték lehetségesnek: igy kifejlődött a csillagjóslás vagy asztológia áltudománya.
A már említett kultúrnépek közül a babiloniaiak csillagászata érte el a legmagasabb fejlettséget. Csillagászati eseményekre vonatkozó tudósításaik i.e. több mint 3000-re nyulnak vissza, sajnos erősen asztrológiai csomagolásban. Az első kifogástalanul igazolható egzakt csillagászati megfigyelésük i.e. 721-ben egy holdfogyatkozással kapcsolatos. A babiloni csllagászat teljes virágzását és beteljesedését az i.e. utolsó 500-600 évben érte el, amikor már az összes szabad szemel látható bolygó szinódikus keringési ideje, és a szárosz ciklus ismert volt. A késő-babiloni csillagászat legnagyobb teljesitménye kétségkivül a Kidinnu holdtáblázat (i.e. 380), mely lehetővé tette az ujhold utáni holdsarló első megjelenése idejének kiszámitását. Tekintve a holdmozgás összetettségét, ez valóban igen komoly eredmény. Vissza