A Cserehát történeti földrajza

Előszó

Nemrég jelent meg a hazai turisztikai könyvkiadás legújabb, bizonyos értelemben kuriózumnak számító könyve "A Cserehát turistakalauza" címmel. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy egy turistakalauz miért számít különlegességnek, hiszen bármelyik nagyobb könyvesboltban a legkülönfélébb turisztikai kiadványok gazdag kínálatából válogathat. A válasz viszonylag egyszerű: Erről a területről még sohasem adtak ki a széles olvasóközönség számára is elérhető, földrajzi, történelmi, néprajzi és egyéb információkban gazdag, közérthetően megírt könyvet. Kuriózum azért is, mert a Cserehát nem bővelkedik kedvelt turisztikai célpontokban, nincsenek nagy hegyei, festői völgyei, történelmi nevezetességekkel, múzeumokkal tarkított városai. Egy ilyen vidékről turistakalauzt kiadni - legalábbis üzleti szempontból - kockázatos, a térség jövője szempontjából viszont követésre méltó vállalkozás.
A hétköznapok embere alig ismeri a Cserehát nevet, vagy ha hallott is róla, azt gyakran összekeveri a Börzsöny és a Mátra között elterülő Cserháttal. A köztudatban egészen az legutóbbi időkig kevés figyelem irányult erre a félreeső vidékre. A környező hegyvidékek - Bükk, Aggteleki-karszt, Zempléni-hegység - árnyékában csaknem "fehér foltnak" számított, legalábbis idegenforgalmi szempontból. Legfeljebb a Cserehátot átszelő Országos Kék Túra útvonalán el-eltévedő, szálláslehetőséget és egyéb szolgáltatást kereső és azokat nem igen találó gyalogos turisták vitték hírét, nem mindig pozitív felhanggal. Turisztikai feltárása és az említett útikalauz megjelentetése csak az utóbbi évtized eseményeinek, valamint a vidék jövőjéért aggódó, valamilyen szempontból a Csereháthoz kötődő emberek áldozatos munkájának köszönhető. Ez utóbbiak közé tartozó Szabó József geográfus professzor, a Cserehát kutatója s egyik legjobb ismerője írja az alábbi sorokat az útikönyv Cserehát természeti képét bemutató fejezetében: „S mégis, ha kisüt a nap a lankás dombok fölött, s az ember felkapaszkodik valamelyik magasabb tetőre, mondjuk a Vadász-patak tágas, páholyszerű völgyfőjében lombok takarta apró Szanticska fölött 328 méterig emelkedő Magas-hegy háromszögelési pontjához - a Cserehát központi vízválasztójára - bizonyosan rabul ejti e szelíd táj békéje. Marasztaló nyugalmat áraszt a távolba vesző, erdőfoltokkal tarkított dombhátak és pasztellszíneket keverő, csendben álmodó völgyek lassú ritmusa." Már-már költőien fogalmazott gondolatok, bennük tapintatosan elrejtett földrajzi információk, s ezek így együtt mind a valóságot idézik és igazak. A Cserehát átvitt értelemben és a valóságban is a mélyen álmodó völgyek hazája, szelíd dobhátai között kanyargó, keskeny, gyakran zsákutcába torkolló útjaival, egyre inkább elcsendesülő, szendergő falvaival.
Aki rövidebb-hosszabb időt eltöltött már a Csereháton, s fogékony mindarra az élményre és értékre, amit az nyújtani képes, nem lehet közömbös e táj és a még ott élő emberek sorsa iránt. A Cserehát ugyanis az ország egyik legelmaradottabb vidékének számít, olyan térségnek, amelyet csak ebben az évszázadban több olyan trauma ért, amelyek külön-külön is elegendőek lettek volna fejlődésének lassítására, vagy hosszabb ideig elhúzódó stagnálására. 1920-ban megszakadt kapcsolata a hagyományos gazdasági, közigazgatási és kulturális központjaival, s az új országhatár egyik pillanatról a másikra perifériává tette a Cserehát vidékét. Az egyébként is városhiányos térséget a második világháborút követően egyesítették Borsoddal, s a 60-80-as évek gazdaságpolitikája - különösen abban a megyében - vajmi kevéssé törődött az olyan, ásványkincsekben szegény, minden ipart nélkülöző, a kedvezőtlen agroökológiai potenciál miatt nagyüzemi gazda 1- kevéssé alkalmas területtel, mint amilyen a Cserehát. Vissza