A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig

Előszó

Ma már nem tudni pontosan a napot, amikor először kopogtatott egy messziről jött, fáradt idegen Szombathelyen dr. Harangozó Ferenc szemináriumi vicerektor ajtaján azzal a különös kéréssel, hogy segítse át Ausztriába a zöldhatáron.
Azt sem tudjuk, hozott-e valakitől ajánlólevelet, azt sem, egyedül, vagy családostul érkezett.
Harangozó vicerektor úr nyugodtan visszautasíthatta volna az ismeretlen látogató kérését. O ugyanis nem avatkozhat a politikába, mert ő pap, teológiai tanár. Az ő hivatása az, hogy imádkozzék, misézzen, gyóntasson, prédikáljon, kereszteljen, eskessen, és a teológiát oktassa a kispapoknak. Őrá a lelkek gondozása van rábízva, nem pedig az, hogy a ki tudja honnan szökött csavargókat törvényellenes úton átcsempéssze egy idegen országba.
Ha így tesz, soha, senki nem vonja felelősségre. Ismeretlen látogatójáért különösen nem, akit menekülés közben talán már másnap halálosan megsebesítettek a határőrök. Ő nyájának hűséges pásztora marad, s mindenki dicsérni fogja szorgalmáért, lelkiismeretes papi munkájáért. Ha pedig „ügyesen helyezkedik", nem esik áldozatul a klerikális reakció elleni harcnak sem. S ki tudja, idővel talán még püspök is lehetett volna belőle.
Pedig napjaink - mondhatnánk úgy is: hivatalos - lelkülete ezt sugalmazza: nem beleavatkozni semmibe, ami nem tartozik ránk, nem fejjel rohanni a falnak, nem keresni a veszedelmet, nyugodtan csendben maradni, ráállni a kényszerpályára, és törvénytisztelő módon tenni kötelességünket akkor is, ha ezek a törvények lábbal tipornak mindent, ami keresztény, ami erkölcs, ami magyar. Vissza