A császár hagyatéka

Előszó

Ágrólszakadt szegényembert láttam a newyorki utcán. Nem hivatásos koldust, aki a nyomorral keresi meg mindennapi betevő falatját és négy-öt kupica pálinkáját, miközben a vakságot jelképező fekete okuláré mögül egyik szemével a rendőrt lesi, a másikkal pedig azt, hogy nem kell-e ismét elátkozni valakit, - száradjon le a keze - mert tíz centnél kisebb pénzdarabot hajított a kalapba. Az én szegényemberem valódi volt. Beesett arcán nélkülözésről panaszkodtak a ráncok és elnyűtt nadrágját az élet rongyolta ki hosszú évek folyamán. Azonkívül éhes volt. Éhes. ebben az agyonhízott, ragyogó világvárosban, kövér polgárok és kövér autók milliói között. Majdnem elkövettem a legnagyobb hibát, amit gazdag ember elkövethet: pénzt akartam adni egy szegénynek. Szerencsésre eszembe jutott nyolc bérházam, óriási kötet olajrészvényem, hat bankszámlám, két csinos titkárnőm, luxusvillám és a Karib tengeren horgonyzó magánjachtom. Az előkészített egy dollárost gyorsan visszatettem pénztárcámba, intettem egyenruhás sofőrömnek, aki mély meghajlással kinyitotta a tükörfényes Cadillac ajtaját, beszálltam, kényelmesen hátradobtam magam a párnázott ülésre és elhajtattam A Broadway irányába.... Szegényember? Ugyan, kérem... Magára vessen, aki a mai világban rongyos nadrággal közlekedik az utcán... Tíz évvel ezelőtt még az én szemem is kopogott az éhségtől. Cipőm beázott a decemberi latyakban. Fáztam. Egy kényelmes ágyért, meleg szobáért eladtam volna magamat az ördögnek, - de nem kellettem neki.
Önök persze, most ara kíváncsiak, hogyan szereztem tekintélyes vagyonomat ilyen bámulatosan rövid idő alatt?... Kérem üljenek be ide mellém a kocsiba. Ne féljenek, mindenki belefér, széles kényelmes kocsi, szükség esetén a sofőr mellett is akad egy- két hely. Másfél óra alatt, amíg ebben a botrányos forgalomban az autó átvergődik a város túlsó szélén fekvő villámig, elmesélem három millió dollár megszerzésének mindennapos történetét. Vissza