A családfő

Előszó

Részlet a könyvből:
Éjféli csend. Semmi se lebben. Hiába fülelsz a vaksötétben. Se zúgás, se levélzizegés. Mintha semmit sem lehetne kitörölni, elfojtani, mintha semmi se dermeszthetné még halottabbá a mozdulatlan levegőt. De mikor elkövetkezik a hajnal első jelét megelőző csönd, valami még jobban gyengülni látszott, még jobban elhalt, kialudt a mérhetetlen feketeségben. Mert az éjfél mélységeit észrevehetetlen csepegés népesítette be. Minden fűszálon lesiklott a bő harmat. A levegő magányát nedves függönyök tapasztották be. Csak most, hogy minden pára elszállt, szédül meg a fül és a jéggé dermedt térben nem hall remegést, nem érzi az élet lehelletét.
Egyszerre, a nélkül, hogy derengés előzte volna meg, hidegen és sárgán felbukkan a hold sarlója. Az óriási fogyó hold egy erdőféle tarajából emelkedik fel és egyre följebb megy a kopár térben. Utolsó negyedében van, a pusztaságban kel fel, és nincs emberi tekintet, amelynek fénylik. Ha néha megvilágít is egy álomszuszék fuvarost, az szemét változatlanul a lovak farára szegezi, nem veti fel arcát a fényre; vagy egy parasztember botorkál át az udvaron, lámpása után igazodik és csak a tehénnel törődik, amely mindjárt megborjadzik. Felesleges hold, gyöngédségek jelképe, amelyek senkinek sem kellenek, erényeké, amelyek tétlenül hervadnak el, mindannak a jelképe, amely felénk kínálkozik és hasztalan fonnyad a sötétben! Összezsugorodó, halódó hold, amely akkor ütközik ki a látóhatáron, amikor a haldokló fulladozik, magára rántja a takaróját és az éjszaka legmélyére süllyedve, nem fog többé felemelkedni a hajnal lankáján! Vissza