A búrok földjén

Előszó

Részlet a könyvből:

El Afrikába!

Darvas András honvédőrnagy özvegye az ebédlőszoba egyik ablakánál, valami régi divatú karosszékben üldögélt és a szemét törülgette zsebkendőjével. Könyezett. Szép, sugár testű fiatal ember állt előtte, mereven, szinte ágaskodva, és alig pelyhedző fekete bajuszát pödörgette. A fiatal ember az özvegy asszony idősebbik fia volt. Valami tizenkilencz éves lehetett és a honvédtiszti helyettes egyenruháját viselte. Arczán meglátszott, hogy komoly dolgon töri a fejét és koronkint eltökélten nézett édes anyjára.
- Hát csakugyan elhagysz bennünket? - szólalt meg egyszer csak Darvasné, szinte zokogó hangon, s mély pillantást vetett a fiára.
- Ha megengeded, édes anyám. Én már határoztam, - felelt a fiu. - A mióta édes apám meghalt, bezzeg nem igen uraskodhatunk. Vagyonunk nincs és csekély nyugdijad épp elég, hogy tisztességesen megélhessetek belőle. Pedig hárman vagytok Te meg a két nővérem. Az pedig lehetetlen, hogy abból a pár forintból nekem is jusson valami. Pedig csakugyan rám férne néhány forintocska. A tiszti vizsgával el várhatok jövő húsvétig, s ha letettem, egy évnél előbb ki nem nevezhetnek hadnagynak. Sok a tiszt az ezredben. Tudod, hogy laktanyában kell laknom, eszerint veled sem ebédelhetek, hanem vendéglőben kell étkeznem, a mi, az én csekély fizetésem mellett, teljes lehetetlenség, s igy könnyen adósságba verhetném magamat. Vissza