A Buddenbrook ház

Előszó

Részlet a könyvből :

- Hogy is van... hogy is... van...
- Ej, a macska rúgja meg, c'est la question, ma tres chere demoiselle! Buddenbrook konzulné ott ült anyósa mellett, az egyenes vonalú, fehérre lakkozott, aranyos oroszlánfővel díszített pamlagon, amelynek párnázata halványsárga kelmével volt behúzva. Egy pillantást vetve férjére, aki karosszékben ült mellette, kisegítette zavarából a kislányát, akit nagyapja az ablaknál térdén lovagoltatott.
- Tony - szólt hozzá -, hiszem, hogy a jó Isten...
A nyolcéves kis Antonie, akinek finom alakját habkönnyű, színtjátszó selyemruhácska födte, csinos szöszke fejét erőlködve meresztette a szoba sarkába, de semmit se látott a nagy gondolkodástól. Újra elismételte:
- Hogy is van - aztán lassan belekezdett: - Hiszem, hogy a jó Isten - s földerült arccal gyorsan folytatta - teremtett engem valamennyi teremtményével egyetemben - egyszerre belezökkent a kerékvágásba, s most már a boldogságtól ragyogva, föltarthatatlanul darálta le az egész cikkelyt, híven a katekizmus szövegéhez, úgy, amint az épp akkortájt, anno 1835, a magas és igen bölcs szenátus jóváhagyásával újonnan átnézetvén, kiadatott. Ha az ember egyszer belejön, gondolta, olyan érzés, mint mikor télidőben a fiúkkal kis szánkón a Jeruzsálemhegy lejtőjén lefelé siklunk: az embernek a lélegzete is elakad közben, s ha akarna, se tudna megállni. Vissza