A Budapesti Filharmóniai Társaság százötven esztendeje

Előszó

Nem ismerjük, nem érthetjük egészen egy kor történetét, ha zenéjéből semmit sem ismerünk" - mondotta Kodály Zoltán, egy 1951-ben felfedezett magyar vonatkozású zenei kézirat bemutatásakor, épp azidőtájt, amikor a Filharmóniai Társaság önnön centenáriumának megünneplésére készült. „A XVIII. század legalaposabb leírása hiányos, míg nincs meg hozzá a zene. Mert van az emberi érzés- és gondolatvilágnak egy rétege, amit csak a zene tud kifejezni és semmi más." Az a zene, melyet egy adott korban írnak - és az a zene, melyet egy adott korban előadnak. Mindkét folyamat, a kreatív csakúgy, mint a rekreatív, kapcsolatban áll a korszellemmel: tudva vagy öntudatlanul abból merít vagy azzal száll szembe; annak igényeit elégíti ki vagy éppenséggel abban támaszt új igényeket.
Erkel Ferenc a zenei igény-kielégítésnek is, az igény-támasztásnak is csodálatra méltó mestere volt a XIX. század Magyarországán. Mint a reformkor pesti Nemzeti Színházának első karmestere, lerakta a korszerű európai operajátszás alapjait. Ezekre az alapokra húzta fel a nemzeti operaalkotás falait. Nem szorul bizonyításra, hogy a Hunyadi László vagy a Himnusz muzsikáját a reformkor szelleme inspirálta - azt sem kell bizonyítanunk, hogy e művek nélkül hiányos lenne a reformkor legalaposabb leírása. Mert - megismételve Kodálynak lényegbelátó szavait - „van az emberi érzés- és gondolatvilágnak egy rétege, amit csak a zene tud kifejezni és semmi más".
A reformkor a szabadságharcba torkollott, az meg az elnyomatás és megtorlás korába. 1850 táján tilos volt magyar földön megidézni az aktuális korszellemet: tilos volt a politikában, tilos az irodalomban és a muzsikában. A gyász, a tiltás meg a gyanakvás a társasági élet lehetőségeit is beszűkítette. Erkel Ferenc ebben a helyzetben is zseniális megoldásra lelt. Művelődjünk, pallérozódjunk, vigasztalódjunk-hirdette, és 1853-ban, negyvenhetedmagával, megalapította azt az intézményt, mely a zenei művelődésnek, pallérozódásnak és a nemzeti vigasztalásnak legfőbb letéteményese lett: a Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Filharmóniai Társaságot. Azaz, dehogyis társaságot: 1853-ban ilyet ő sem alapíthatott. Mint vállalkozóknak, szigorú feltételekkel engedélyezte számukra a Helytartótanács, hogy szezonális rendszerességgel zenekari hangversenyeket tartsanak (szabályos társasággá csak az 1867-es kiegyezés után válhattak). Erkel itt újra a helyén volt: megtanította színházi muzsikusait szimfonikus zenét játszani - és megtanította Pest-Buda közönségét szimfonikus zenét hallgatni. (Sőt: arra is megtanította közönségét, hogy ne csak gyönyörködjék a koncertmuzsikában, hanem hozzon is áldozatot érte. A filharmonikus bérled szisztéma bevezetésében a pest-budaiak megelőzték bécsi filharmonikus-társaikat.) Pozsonyi tanára Beethoven személyes ismerősei közé tartozott, így az ifjú Erkel szinte a közvetlen forrásból kapta a bécsi mester muzsikáját és tiszteletét. Beethoven műveire alapozta a Filharmonikusok műsorát: muzsikus- és közönségnevelésének ez volt a legfőbb elve. Vissza