Előszó
Részlet a könyvből:
Néha úgy változik az emberi élet háttere egy napról a másikra, mint a vetített képnél látjuk. Ez így van. Ezt az igazságot Létay Clarisse (ezelőtt Klárika) csak most szögezte le először életében.
Mert nála hosszú évek során át mindig ugyanaz volt a háttér. Egyszínre festett fal és folyosók, mécsfényben rezgő szentképek a fehér kápolna falain, fehérfőkötős, feketeruhás apácák, mosolygó gyermekszemek és békés, szelíd női arcok a főkötők alól.
Azután változás. Tolongó emberek, nagy házak, csomagokkal telt váróterem, szaladgáló hordárok. Változat. Zöldbársony ülések, villanyfény, horkoló bácsi, bólogató néni és »az ablakon át ki nem vehetően az éj leplébe burkolódzó, tovarepülő körvonalak.
Újabb változat. Egy kis falu állomása. Nagy hegyek és kis házak. Szakadó eső. Hajnali csend. Egy térdnadrágos, olajpecsétes kabátu, barnaképű fiatalember kocsit vezet elébük.
Újabb változat. Pompás úri lakás. Előkelő pongyolában fiatal, mosolygós asszony, akit mamának kell hívni. Cselédek. Reggelire terített asztal. És hosszú, mély álom késő délutánig.
Ismét változat. Virágos erkély. Piros alkonyég. A távolban még felhőben úszó hegyek. Fiatal emberek, akikre külön-külön nem emlékszik. Csak azt tudja, hogy egy olyan is volt, akivel tudott franciául beszélni és egy meg olyan, aki rögtön udvarolni kezdett, nem beszélt alázatosan a papájával és mindenki csak Öcsinek hívta. Később megtudta, hogy a kőbánya igazgatójának a fia.
Vissza