A bölcs vigyor

Előszó

A kínai festészetnek kedvelt témája a hegy, legtöbbször az egész képet betöltő, égbenyúló hegyorom formájában. A szeszélyes formájú sziklák, girbegurba fák, a kanyargó hegyipatak mellett csak a figyelmes szemlélő veszi észre az ösvényen baktató emberkét.
Egy ilyen kép első benyomásuk szerint mintha az ember jelentéktelenségét fejezné ki a világ végtelen nagyságához képest. A kínai gondolkodásban azonban a hegynek ezen túlmenő - vagy inkább: ezen inneni, szűkebb - jelentése is van. A hegyi ösvény magányos vándorában nem csupán a világmindenséghez képest magát jelentéktelennek tudó embert jeleníti meg az írástudó művész - írástudó, mert az e fajta festészet a régi Kínában úri kedvtelés volt, nem kézműves mesterség, - nem pusztán a városi életbe beleunt mandarin vágyódását fejezte ki a természet fensége, szépsége után, hanem a hagyományos életformának a hivatalnok-írástudó léttel ellentétes, ám attól mégsem elválasztható, azt kiegészítő változatának, a visszavonultságnak, remeteségnek a dicséretét és vágyálmát.
A hegy ugyanis a visszavonulás, a remeteség helye volt a régi Kínában. Megművelhetetlen, és így megadózhatatlan lévén, nehezen lehetett a mindent számbavenni és számontartani igyekvő mandarin-bürokrácia hatáskörébe vonni. Ide tartozik, hogy hegy és erdő hagyományosan szinonimák voltak: a síkvidékek erdeit kiirtották, hogy még több teret hódítsanak a parasztok faekéinek és kapáinak, az erdők sűrűjében régtől fogva rablók és szentek, a társadalom önkéntes és kényszerű kivetettjei találtak otthont, menedéket.
Ilyen visszavonult írástudó, önkéntes számkivetett lehetett a hagyomány szerint kötetünk verseinek szerzője, Han-san - vagy tiszteletteljesebb nevén Han-san-ce, a Hideg-hegyi Mester: ím a nevében is ott van a hegy. Azért csak lehetett, mert fennmaradt versein és néhány anekdotán kívül nem tudunk róla semmit - még a nevét sem ismerjük; nem állapítható meg bizonyossággal az sem, mikor élt.
Neve alatt háromszáztizenegy vers maradt ránk - fele annak a számnak, amelyet egyik költeménye emleget. Az utókor szerzetes-költőként tartja számon, A Tang-kor összes versei c. gyűjteményben ilyenként szerepel a tizenkettedik rész élén - nem valami előkelő helyen, afféle függelékfélében: a szerzetesek versei után már csak a taoista papok, a halhatatlanok és szellemek művei következnek a negyvenezer egynéhány verset magában foglaló gyűjteményében. E besorolás is árulkodik arról, hogy a gyűjteményt összeállíttató mandzsu császár a konfuciánus értékeket mindenek fölé helyezte, - s bár megtűrte, nem különösebben kedvelte sem a buddhisa, sem a taoista eszméket. Vissza