A birodalom végnapjai (dedikált példány)

Előszó

Azokat a könyveket szeretem, melyeket minden különösebb herce-hurca nélkül, folyamatosan lehet olvasni, amiket az ember este az ágyba tud vinni, s nem kell közben előre-hátra lapozni a jegyzetek hozzáolvasása végett.
Azokat a könyveket szeretem, melyek "in medias res" mindjárt elkezdődnek, s amikor az utolsó lapot befejezem, megnyugodhatok, hogy elolvastam mindent, ami benne volt, amit a szerző nekem szánt. Ebből következően nem szeretem az elő- és utószókat, magyarázatokat, s legtöbbször ki is hagyom őket. Ezért nincsenek ebben a könyvben hivatkozások, bár minden idézetnek megvan a hiteles forrása.
Ám most, amikor saját könyvemet készítettem elő kiadásra, rá kellett jönnöm, hogy mégis csak szükség van bizonyos információk előzetes megosztására az olvasóval. Ez a könyv ugyanis rendhagyó módon született. Vissza

Fülszöveg

Van a gyárudvaron egy hatalmas monstrum: egy óriási betonkocka. Talán az egyetlen építmény, melyben nem jártam. Egy betonerőd, egy bunker, azaz légvédelmi óvóhely háborús légitámadás, bombázás esetére. Oldalán a régi Rába-címer. A bunkert mára már semmire nem használják, körülnőtte a gaz, réseiben csemetévé sarjadtak a szélhordta magokból kikelt fácskák. Először akkor láttam, amikor - tán hét-nyolcévesen - egy gyöngyvirág- és orgonaillatú május elsején apám kezét fogva gyülekeztünk a gyárudvaron a felvonuláshoz. De akkor még nem törődtem vele, büszkén tartottam magasba a krepp papírszalagokkal ékesített, vidám kis májusfát.
Bizarr látvány.
Akár az angkhori romok a dzsungelben: egy letűnt birodalom időtálló mementója. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ez az elhagyott betonbunker a letűnt birodalom jelképe. Valaha úgy gondolták, szükség lesz rá - szerencsére nem került használatba -, s volt rá bőven pénz, hát megépítették. Ez is, mint minden építmény a birodalomban óriási, monumentális, mindenképpen nagyobb, mint másoké. Hogy mindenki lássa, tudja: ez a Rába, ilyent csak ő tud építeni...
A város 1896-ban egy távoli, város széli telket adott a Léderer-fivéreknek, hogy ott nyugodtan építsenek vagongyárat - nem fogja zavarni a tisztes polgárokat sem a nagykalapácsok döngése, sem az öntödék füstje. Száz év alatt a város "utolérte" az iparterületet, a belváros feszengve szorong - szeretné visszakapnia terepet, hadd fejlődjék errefelé.
Az építészek csodálatos városrészt álmodtak ide. A Dunakapu tértől Likócsig eleven, pezsgő, természetközeli, Győrhöz illően Duna-parti városrész épül majd itt. Jó lesz itt élni, lakni, szórakozni - kikötni a sétahajóval, vízre szállni, esetenként egy folyóparti teraszon gyönyörködni az európai Győr fényeiben, hangulatában.
Csak azt nem tudom, hogy tudunk-e kezdeni valamit ezzel a betonbunkerrel. Egy nagy ember egykori birodalmának megkopott, mégis elpusztíthatatlanul kemény, a tájba ivódott jelképével. A jelképpel, mely naponta juttat eszünkbe egy történetet, ami ennek a teleknek a története volt; s ami a Város egy évszázadát meghatározta, s nemcsak ezen az ipartelepen hagyott nyomot. Ami sok-sok ezer, tízezer győri család füst- és olajszagú, a hajnali ébresztő sziréna dudájától hangos, a nagy suhogó kalapács ütéseitől rengő, hegesztőpálcák villámfényében szikrázó meséje volt.
S tudunk-e mit kezdeni az e tájhoz kötődő emlékeinkkel... Vissza