A bíró

Előszó

Nyikolaj Alekszandrovics Jelizarjevvel 1938-ban ismerkedtem meg Moszkvában. Valami bűnügy előadója volt az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Legfelső Bíróságának büntető tanácsa előtt. Fesztelen beszédmódja, lágy és mégis zengő hangja, s az a tömörség és szabatosság, amellyel az ügy részleteit előadta - igen rokonszenvessé tette ezt az embert. Közölték velem, hogy Jelizarjev szibériai, a novoszibirszki területi bíróság tagja... Földivel mindig örömmel találkozik az ember, különösen, ha az illető már az első pillanatban megnyerte tetszésünket. így kezdődött barátságunk ... Moszkvai együttlétünk nem tartott sokáig. Kiküldetésem végetért és visszatértem Szibériába. A vasúti kocsi ablakából szomorú, szürkés, őszi táj tárult elém. Bágyadt, hervadt volt minden: a végtelen Barabini-sztyep, a ritkás erdő s az itt-ott égnek meredő vasúti hóvédőpajzsok. Ömlött az eső, hideg volt. Nem volt kedvem sétálgatni az állomásokon. Elővettem Melnyikov-Pecserszkij könyvét, melyet Nyikoiaj Alekszandrovics hagyott nálam. A könyv lapszélein zöld ceruzával írt jegyzetek tarkállottak. A szerző írói modorára, a hősök jellemére, az óhitűek társadalmi-politikai viszonyaira vonatkoztak. Emlékszem például, hogy egy helyütt alá voltak húzva a cári bíróságról szóló résznek ezek a sorai: „Nem az emberek örömére alkották meg a bíróságot... Még ha olyan tiszta is az ember, akár az üveg s ügye olyan világos, mint a nap, mégis, mihelyt betette lábát a bíróság épületébe, nyomban az erszényéhez kell nyúlnia. Olyan a bíró zsebe, mint a kacsa begye - nem válogat a táplálékban és sohasem lakik jól." A zöld ceruza tulajdonosa tudott olvasni. De ugyan ki is írhatta ezeket a megjegyzéseket? Vissza