A billikomból

Előszó

Az idő, e vén fának ime hulló levelei - felköszöntéseim.
Drága emlékek bár, mert források szivem és lelkem volt; s még drágábbak azokért akikért fogamsztak: mindamellett nem kérnek hosszú életet, csak visszahozni pillanatra a multat, mely annyi öröm, mámor, de sok jótettnek is méhe volt!
Ne várjon senki gonddal irt, bevégzett művet. Az áldomások a pillanat hatása, s a poharak gyöngye mellett születtek, s alig élnek tovább, mint ezek... Elég jutalom rám nézve, ha emlékeket idézhettem.
Még csak ki sem javitottam az áldomásokat, hogy hiven tükrözzék azon órákat, melyek az idp szárnylegyintésére oly messze tüntek! s melyeknek élveit csak Isten mindenhatósága adhatná vissza; a szavak, mondatok pongyolaságát róják fel t. olvasóim az igézet óráinak, melyek alatt bölcselkedni, komolyan gondolkodni nem, csak érezni lehet...
Jót kivántam: ez balzsam, nyugalma óráimnak...
A valódi érdem és tehetségnek tömjént gyujtottam: - ez hivatásom erkölcsi értéke...
Habzó poharam gyöngyei leraktam a dicsőség oltárain: - ez volt Istennek szánt áldozatom...
Nagy eszméknek voltam napszámosa: - ez kötelessége életemnek...
A billikom most is kezemben, de szárazan; cseppjeit kiüritém azokért, kiket tiszteltem és szerettem.
S elénekelhetem ra Moore Tamással:
"S a mint pohárt hajtok,
Emlékek kelnek fel velek:
Hervadni igen fényes ajkak,
Megfagyni igen bő szivek.
Az eltünt évek boldog álma
Fájó szuvemre visszaszáll,
Ah! mintha mind könyekre vállna
A bor, mely még előttem áll."

Ám most hulljatok szét sárga lombjai a muló idő s életem őszének - felköszöntéseim!... Vissza