A becslési eljárás módszerei az egyéni és társas vállalkozásoknál

Előszó

1991. január 01-jén lépett hatályba az adózás rendjéről szóló 1990. XCI. törvény, mely a becslési eljárás lefolytatását szigorúbb feltételekhez köti, mint a korábbi években hatályos eljárási szabályok. Az adóhatóság becslési eljárást eredménnyel csak akkor alkalmazhat, ha az ellenőrzendő adóalany nem teljeskörű ellenőrzési anyagot bocsát az adóhatóság rendelkezésére. A rendelkezésre bocsátott anyagból azonban többségében megállapítható az ellenőrzés évére olyan adat, melyet a vállalkozás is felhasznált az adóbevallás elkészítésénél, illetőleg a naplófőkönyv vezetéséhez. A becslési eljárások alkalmazásánál az adóhatóságnak kell bizonyítani, hogy a becslés feltételei fennállnak. A becslési eljárással csak valószínűsíteni tudjuk az adóalapokat, illetőleg az adókötelezettséget. Bármilyen jó becslési eljárást folytatunk le, az adóalany mindig tud olyan észrevételt tenni a jegyzőkönyvre, fellebbezést az elsőfokú határozatra, vagy kereseti kérelmet benyújtani a jogerős másodfokú államigazgatási határozatra, mellyel a siker reményében "támadni" tudja a jól lefolytatott becslési eljárás eredményét is. Abban az esetben, ha társas- vagy egyéni vállalkozás rendelkezésére az ellenőrzött időszakban nem áll olyan irat, bizonylat, mely az adóalap valószínűsítését lehetővé tenné, minden esetben szakértőt kell kirendelni, mivel az adózás rendjéről szóló jogszabály 60. §-ának /5/ bekezdése szerint az összehasonlító adatok kiválasztását szakértőnek kell elvégeznie. Ilyen esetben a becslési eljárás alapján kiszámított adóalaptól való eltérést az adózónak kell bizonyítania, tehát "megfordul" a bizonyítási teher és ekkor már az adózót terheli az a kötelezettség, hogy bizonyítsa, a szakértő rosszul határozta meg a szakvéleményében az ellenőrzött időszakra vonatkozó adóalapokat. Vissza