Előszó
Részlet a könyvből:
Kisasszonyok ketten voltak: Ilka meg Milka. Meri a harmadikat az öreg tekintetes asszonytól a kis udvaros fiúig mindenki csak Pillének hivta. Maga adta magának ezt a nevet, mikor még igazán apró, fehér vagy szines pillangóként röpdösött a kertben, szobákban, mezőn, réten, az egész nagy birtokon. Vele nőtt ez a név és ez megvan most is.
A többi? Hát az kicsit összezsugorodott, töpörödött. De nemcsak a természet igaz rendje szerint a megnőtt Pille szemében. Hanem a valóságban is.
Hogy a legfontosabban kezdjem, először is összetöpörödött az öreg tekintetes asszony. A nagymama. Valami nagy sohasem lehetett, de most alig ér a Pille válláig. Bizony, meg kell erőltetni szegény, öreg, nagyon gyenge szemét, hogy tisztán láthassa a Pille nevető arcát. Sokáig igy sem látja, összefutnak előtte a vonások.
- Legalább nem látja a többit, ami vele ment, töpörödött össze, - sóhajt Péter, az öreg kertészük. Azaz, dehogyis az övék, csak volt, most már régóta a maga gazdája. Látogatóba jön el néha-néha és egyre nehezebb szivvel megy haza.
- Szólni kéne nékik, öregem, - biztatja a felesége.
- Mit mondjak, amit úgyis ne tudnának? Az öreg tekintetesnek meg hiába szólok, csak azt felelné rá, amit tizennégy esztendők óta mindig; hogy aszondja: «Hát mit tegyek? Gyenge asszony vagyok én, a kisasszonyok se arravalók, hogy férfi dolgát végezzék. Majd csak lesz valahogy!
Vissza