A bártfai Szent Egyed-bazilika

Előszó

A város és temploma
ártfa (latin Bartpha, szlovák Bardejov, német Bartfeld, lengyel Bardiów) város Északkelet-Szlovákiában, a hajdani Sáros vármegye területén, az Erdős-Kárpátok és a Csergő-hegység között, a Tapoly folyó völgyében, Eperjestől 38 km-re. Az Eperjesi kerülethez tartozó Bártfa járás központja. A valamikor „három nemzet" lakta város mára majdnem teljesen szlovákká lett. Az 1910-es népszámláláskor 6578 lakosából 2571 szlovák, 2179 magyar, 1617 német. 1991-ben 30 812 fő lakja, ebből 28 258 vallja magát szlováknak, 1256 ruszinnak, 926 cigánynak, 186 a cseh-morvák és sziléziaiak, és csak 45 a magyarok száma. A németeknek (szászoknak) írmagja sem maradt. Lakossága folyamatosan nő. Legutóbbi felmérés (2004) szerint 33 100.
A Bártfa név magyar szóalkotás, a város idegen nevei a magyar névből származnak. A TESZ (Történeti-etimológiai Szótár) szerint első ismert írásos előfordulása 1214-ből való. Előtagja, a bárd szó, eredetileg akkora erdőrészt jelentett, amekkorát egy ember egy nap alatt bárddal kivághat. A nyilvánvalóan elsődleges balta, fejsze jelentéssel csak későbbi, 1272-es keltezésű iratban maradt ránk. A fa utótag itt erdőt jelent. A középkorban bárdnak nevezték a község valamennyi tagját megillető erdőilletmény mértékegységét. A bárdfa köznév azonos értelmű lehetett a később szintén használatos a bárdaljaerdővel. A szótár szerint a magyar bárd vándorszó, végső soron germán eredetű, és vagy ófrancia, vagy közép-, esetleg alnémet jövevény. (L. az óalsófrank barda, a középalnémet barde.) Hangtani szempontból az ófrancia származtatás a valószínűbb. Említést érdemel, hogy a gyalogosan harcoló frankok félelmetes kézifegyvere a hajító balta, bárd volt. Kérdés, befolyásolta-e a nyelvészeket, hogy Bártfa alapítói és talán névadói az eredetileg francia ciszterciek voltak, és hogy a bárd szó első (ismert) felbukkanása az iratokban nagyjából egybeesik Bártfa feltételezett ciszterci alapításával. A valóságban a „városalapító" szerzetesek lengyelek voltak, mindenesetre Lengyelországból érkeztek. A magyar nyelvnek van egy, a bárd idegen változataival rokon hangzású és vele azonos jelentésű, ótörök eredetű szava, a balta. Felmerül bennem a kérdés, nem lehetséges-e, hogy a két szó közös eredetű, és valamikor az eurázsiai régiségben ke-
letkezett. (Az l-r, d-t mássalhangzóváltás jól ismert nyelvi jelenség.) Mindkét elnevezés hangutánzó, felidézi a fába vágott szerszám hangját. Netán a népvándorláskorban, a germán (gót) - hun fegyverbarátság idején adta egyik fél a másiknak? (L. még az óegyházi szláv brady, a román bardá.)
Bártfa címere akár a kassai címer fordított párdarabja is lehetne. Vágott pajzsának felső részén kék mezőben két keresztbe tett aranynyelű ezüstbárd, a város jelképe látható. Ahol keresztezik egymást, felül veres bélésű aranykorona emlékeztet szabad királyi város voltára, alul az Anjouk arany „lilioma" (írisze) a jelzett uralkodóktól kapott kiváltságokra utal. Alsó része „árpádsávos", ezüst és vörös osztással háromszor-hétszer vágott. Rendszerint angyal a pajzstartója, mögüle kiemelkedve, két kezével tartja a címerpajzsot.
A város első írásos említése (Bardfa) 1247-ből való. Alapításának időpontját a különböző források eltérően adják meg. A Magyar Nagylexikon szerint „az egykori ciszterci apátság körül alakult a 12. században". A templomban árusított magyar nyelvű tájékoztató szerint a cisztercita szerzetesek valamikor II. Endre király uralkodása (1205-1235) idején, 1206 táján érkeztek a lengyel Koprzywnicából, és csak ekkor alapítottak itt monostort, amelyet Szent Egyednek szenteltek. Szakmai szempontból hitelesebb forrásom (Hervay F. Levente - Legeza László - Szacs-vay Péter: Ciszterciek) szerint ez idő tájt - 1208-ban - az alapítás, vagyis a ciszterciek letelepedése a szlavóniai Toplicán történt, nem a Tapoly folyó mellett. Lehet, hogy a név okozta a keveredést? Tapoly és Top-lica ugyanazt jelenti. A vízkedvelő nyárfa szláv eredetű másik neve a topolya. A Tapoly folyó róla kapta a nevét. (L. még a Tapolca helységnevet.)
Bártfát a tatárok 1241-ben feldúlták. Elvonulásuk után IV. Béla király német hospesekkel telepítette újra. Ebből az időből (1247-ből) származik a már említett királyi oklevél, melyben IV. Béla király megerősíti a cisztercitákat Terra Bard/anak nevezett birtokaikban. Az irat a Szent Egyedről elnevezett templomot elsőként említi. Hervaynak és szerzőtársainak a ciszterciek magyarországi történetét bemutató könyve csak ennek kapcsán említi a rend bártfai jelenlétét. Talán azért, mert a ciszterek a XIII. század hatvanas éveiben elhagyták a települést és vidékét. Távozásuk oka Bártfa számukra nem kívánatos benépesülése lehetett. A ciszterekről tudni való, hogy a lakott területektől távol eső, erdős völgyekben épít- Vissza

Fülszöveg

ártfa jelenkori feltámadását épp annak köszönheti, hogy megállt fölötte az idő. A XX-XXI. század népvándorlása, a rendszerváltással megélénkülő turizmus és az abban rejlő lehetőséget fölismerő új Szlovákia teszi újraéledését lehetővé. Bártfa átfogó városrekonstrukció során születik újjá. Csodálatosan helyreállított történelmi városrésze, a középkori városfalak és bástyák övezte belváros, központjában a főtérrel, a téren a Szent Egyedtemplommal és a gótikus városházával 2000 óta a Világörökség része.
A tér északi végében áll a háromhajós, kelet-nyugat tájolású, szintén gótikus Szent Egyed- templom. A templom története négy korszakot ölel fel. Az első monostortemplomot még a ciszterciták építették a XII-XIII. század fordulóján. Túlélhette a tatárdúlást, de legalábbis a tatárok távozása után újjáépíthették, mert a már hivatkozott királyi okirat néven is nevezi, a Szent Egyed-templomot. A második építési korszak az Anjouk uralkodásának idejére esik. Az 1320-ból származó királyi oklevélből, mely a német telepeseket adókedvezményben részesíti, kiderül, hogy a „Civitas Bardpha"-nak papja és plébániája van, ami nem lehet más, mint a Szent Egyed-templom. Nagy Lajos 1352-es keltezésű oklevele név szerint említi templomunkat. Az uralkodó ezen oklevelével engedélyezi az évente megrendezett vásárt, mégpedig Szent Egyednek, a templom és a város védőszentjének az ünnepe (szeptember 1.) után.
emplomunk névadó szentjének élete, példázata és jelentősége mára már jórészt feledésbe merült. Mivel azonban a középkori Magyarországon különösen nagy tiszteletnek örvendett, ami nélkül a bártfai templom oltárainak mondanivalója sem lenne teljesen érthető, érdemes közelebbről megismerkednünk vele. Eleven középkori kultuszára már csak a máig előforduló Egyed családnév emlékeztet. Gombocz Zoltán és Melich János föltételezi, hogy a név a magyarban is kialakulhatott, és népünk.ajkán a latin Aegidius ehhez alkalmazkodott. Eszerint az egyed szó a 'szent' jelentésű egy-nek -d kicsinyítős származéka. (L. például egyház szavunkban.) Az Ómagyar Mária-siralomban szereplő „egyedüm" (egyetlenem) azt is jelentheti: 'szentem, szentecském'. Egyed hazai népszerűségét szolgálhatta, hogy neve egybecsengett egy olyan (feltételezett) ősi magyar személynévvel, melynek töve ráadásul szentet jelent.
Szent Egyed, népünk nyelvén olykor Együd, Ögyed, görögből latinosodott eredeti nevén (A)egidius (franciául Gilles, angolul Giles), bencés szerzetes Athénban született 640 körül. Provence-ba ment, ahol Arles környékén remetéskedett, majd monostort alapított. Legendáját a Legenda Aurea tette ismertté. E szerint a szent egy erdei barlangba húzódva remetéskedett, ahol egy Isten küldte szarvastehén táplálta tejével. Egyszer Wamba, gót király arrafelé vadászott. A vadásztársaság felverte és üldözőbe vette Egyed ünőjét. Az állat a remete barlangjába menekült, ahol az utána lőtt nyíl a szentet találta el. Egy másik változat szerint Egyed a testével fogta föl a nyílvesszőt, amely megölte, egy további szerint csupán megálljt intő kezét fúrta át. A király ezután neki ajándékozta a remeteség területét. Egyed itt építette föl monostorát, amelynek ő volt első apátja. Itt halt meg 720 körül. Sírja a középkorban híres zarándokhely volt. Hazánkból is fölkeresték. A monostor köré épült városkát később róla nevezték el (Saint-Gillés). Vissza