A bártfai harangok

Előszó

A BÁRTFAI HARANGOK.

A TAVASZI napfény meleg táncot járt a fenyveserdő zöld ruháján. A sovány szántóföldek mosolygó ígérettel biztattak. A tiszta kék ég felé pacsirta emelkedett csicsergő énekével.
A bártfai kilátóhoz épen most érkezett meg három lihegő, kipirult arcú fiú. Óvatosan körülnéztek. Lenn pihent a város. Komoly méltósággal szökkent elő a házak fölött a Szent Egyed-templom hatalmas tornya .. . Egy embert sem lehetett látni sehol az egész hegyoldalban, a fiúk mégis behúzódtak a fenyvesek alá... Nyilván, hogy meg ne lássák őket.
- ... No, Ferke, itt beszélhetsz, nem hallja meg senki! - szólt az egyik: Karjas Pista.
- Tán Kassáról érkezett valami hír? - érdeklődött a másik: Derecskei Jani.
Ferkó komolyan bólintott: - Kassáról! Egymásra tekintett a három fiú. Sokat mondott ez a pillantás. Benne volt Kassa kedves, meghitt képe. A dóm gótikus épülete, a fehér papok iskolája. Az osztályterem, ott is a harmadik pad az ablak közelében, ahol egymás mellett ültek. Benne volt az a szomorú ködös délelőtt, amikor utoljára gyűltek össze - diákok - a fehérreverendás tanárok körül, amikor megfogadták, hogy hiába kergeti szét őket a cseh rendelet, azért mindig egyek lesznek magyar érzésben, magyar hitben... Úgy búcsúztak egymástól: «A viszontlátásra!», mert mindnyájan hitték, hogy ha késik is, de eljön az az idő, amikor; a magyar Kassán találkoznak magyar gimnáziumban a magyar diákok. Vissza