A barokk és a klasszicizmus

Fülszöveg

A barokk stílus az ellenreformáció művészeteként, Itáliában született az egyház kezdeményezésére, amely a katolikus hit újjáélesztésére törekedett. A stílus jellemzője az ívelt vonal, a szenvedélyesség, a túlzsúfoltság, a mozgalmasság; a tárgyak burjánzó gazdagsága áthágja a kereteket, és hatalmába keríti az egész környezetet.
Mindezzel a klasszicizmus az egyenes vonalat, a szigort, a mértéktartást és az értelmet helyezte szembe. Míg a klasszicizmus fő műfaja az építészet volt, addig a barokk elsősorban a festészet és a díszítőművészetek fejlődését határozta meg. A klasszicizmus, ez a lényegében francia irányzat, szembehelyezkedett a barokk sokszínű internacionalizmusával, amely Itáliában lépett színre, de meghatározó volt Spanyolországban, Flandriában, az egész német nyelvterületen, sőt Dél-Amerikában is.
Különbözőségük dacára ez a két irányzat azonos reprezentációs szándékot fejezett ki: nyilvánvaló céljuk az uralkodó, illetve az egyház hatalmának dicsőítése volt. Szemlélteti azt a változást is, amely a Napkirály halálakor következett be. A fellengzős pompa és a nagyszerűség eltűnése után újból megtalált életöröm emberibb távlatokat adott a művészetnek. Az egyéniség és a természetesség diadalmaskodott ismét: ez a fordulat a "rocaille" díszítőstílusban, a gáláns ünnepségekben, Greuze moralizáló jeleneteiben, Chardin csendéleteiben jutottak kifejezésre.
A téma feldolgozása egyrészt kronologikus - Berminivel kezdődik, majd Caravaggio, Poussin, Rembrandt, Velázquez, Vermeer és Gainsborough művészetén át Davidig tart, másrészt tematikus: megmutatja a korszak jellegzetes arculatát, amelyben több művészi irányzat érvényesült egyidejűleg, hol kölcsönhatásban, hol szembefordulva egymással, a kor bizonytalanságainak megnyilvánulásaképpen. A könyv a 18. század második felét jellemző irányzatokkal: a klasszicizmus kibontakozásával és az antik kultúrához való visszakanyarodással zárul. Vissza