A barbizoni művészek

Előszó

Részlet:
A nagy franczia forradalom okozta politikai és társadalmi átalakulás összezúzta a régi formákat.
Új világ keletkezett.
Tágabb szemhatárok nyíltak az emberiség előtt.
Új szempontok lettek uralkodókká: a nyugalmas kontemplácziót a cselekvés parancsoló szózata zavarta fel álmából. A jelen hatalmasan lüktető élete legyőzte a rég-mult emlékeiben való gyönyörködést.
És e szózat harsogó szava a művészeteket is felrázta. Francziaországban a festőművészet a XVIII. század második felében hozzásimult az élethez; a korszellem játszi léhaságát, édeskés felületességét megtaláljuk még azoknak a mestereknek képein is, akik az általuk klasszikusnak vélt irányt követték. Találó példák erre Natoire-nak a Louvre-ban található képe: „Vénus demandant á Vulcain des Armes pour Énée." („Vénusz fegyvert kér Vulkántól")? vagy Doyen ugyanott látható vászna: „Triomphe d'Amphitrite" („Amphitrite diadala"). E festmények tárgyai a klasszikus mythologiából merítvék ugyan, de e hitregékből franczia szellem szól hozzánk, hazug pathosz-szal, mesterkéltséggel, hatásvadászattal.
Előttük még a vallásos festészet sem szabadulhatott a közélet léha világnézete alól; Le Brun a Szentírásból meríti tárgyait; de nem a hit lelkesíti ecsetjét, hanem az a hivalkodó pompa, mely hatalmas pártfogójának XIV. Lajosnak fényes udvarában körülveszi. Jellemző erre a művészetre, hogy csak a királyi palotában keresi ideáljait, akár a Szentírás legendáit akarja fölébreszteni, akár Hellas ragyogó mesevilágát; akár a kéjsóvárgó Vénuszt festi, akár a bűnbánó Magdolnát: ihlete nem az eszmét örökíti meg, hanem valamelyik udvari hölgy képmását. Vissza