A bálványok neve

Fülszöveg

"Valamikor két lóról írtam, mely a kerítésre futott rózsák alatt legelt. Később emlékekről, álomban látott képekről, de gyakran olyasmiről is, aminek nem volt egykönnyen körülfogható témája.
A közvetlen élmény számomra mindig csak építkezési anyagul szolgált. Sose voltam ártatlan költő, aki egyszerűen elmondja, mint gondolt, mi történt vele tegnap vagy ma, és már kész a műve. Még önmagamban sem ez a hamar elérhető igazság érdekelt.
Inkább a mélyebb rétegeké, az őskultúráké, amit a népdalokban is megtaláltam. A legszebbek, legfurcsábbak személyes emlékezésemmé váltak. Némelyik még messzebb vitt vissza, ősi rettegésekbe és szépségekbe, melyeknek a nevét is nehéz megmondani.
A történelemben is így nyújtóztam tovább. Kiderült, hogy nem ott végződöm, ahol kezdődtem, tehát a születésemnél, hanem a nemzetem, sőt az általános ember hosszú-ősi múltjában. De a magyar történelembe való új és új lemerülés a legnagyobb, legfölébresztőbb megrázkódtatásom. Meg kellett keresnem a folytonosság felé vezető kapukat. Belekapaszkodtam anyámba, aki meghalt; elcsavarogtam a gyerekkoromba, átúsztam a szerelem után az elérhetetlen túlsó partra; elgondoltam, mi lehet az emberrel, ha ilyen ütemben technizálódik és művelődik. Előreszaladtam, aztán vissza a sötétségbe, a hidegbe, a barlangi istenekhez, akiknek még mindig viseljük az arcát, pedig már halottak.
Tudunk rakétát csinálni, és teljesen archaikus lények vagyunk. Ez a sorsom: modern vagyok és ősi. Így, ilyen kettős kötéssel kell átélnem a nagy alaptémákat: a történelem értelmét, az emberi kapcsolatokat, az időt, a dolgok eredetét, az elragadtatást, a szenvedést, amit nem tudok, nem is akarok elkerülni. Legfontosabb verseimet mindig leküzdhetetlen szenvedésből írtam." Vissza