A bahirok varázslója

Előszó

Részlet a könyvből:

Páter Hermanns, a kameruni hegyvidék szélén fekvő opolindai missziós állomás főnöke, durván összerótt asztala mellett, lámpásának lobogó világánál vasárnapi szentbeszédén dolgozott. Legszívesebben szabadon, szíve teljéből egész szabadon szeretett volna beszélni a szegény feketéknek, de hát ennyire még nem beszélt folyékonyan a bahírok nyelvén. Ha olyan nyelvtehetség lenne ő is, amilyen P. Breuer, akkor - no igen, akkor nem kellene olyan sokáig és olyan óvatosan dolgoznia a prédikációján. Ma meg különösképen nem igen jutott előre, mert gondolatai minduntalan újból és újból erre a missziós atyára terelődtek, aki ép most oda volt hosszabb missziós útján s akit már egy hete vártak vissza.
Egy pillantás a ketyegő zsebórájára kiragadta P. Hermannst merengéséből. Mindjárt féltizenegy!
- Ideje, hogy befejezzem, mert éjfél lesz, mire nyugalomra térhetek, - gondolta magában.
És a hithirdető sebten tovább dolgozott a szentbeszédén, mert azt akarta, hogy írásban készen legyen, mielőtt szombat este fölkeresi fekvőhelyét.
- Már megint zavarnak! Valaki rohanvást futott a ház felé és megütögette a gyalulatlan ablaktáblát.
- Ki van kínt?
- Én vagyok, Lenjo, a szolgád.
- Mi baj ilyen késő éjszaka?
- Jönnek, atyám! Ép most hallottam Mojiko kiáltását.
A hithirdető izgatottan felugrott, kinyitotta a deszkatáblát, mely az ablakon az üveget pótolta és feszülten kifigyelt a csillagos éjszakába.
- Semmit sem hallok, Lenjo, Alighanem tévedtél.
- Nem, atyám. Biztos vagyok benne, hogy Mojiko hangját hallottam. Háromszor hallottam a kiáltását úgy, ahogy megbeszéltük. Vissza