A babatündér

Előszó

Kornis Klárika még akkor is töprengett, mikor a Keleti-pályaudvaron leszállt a vasúti kocsiból és a zúgó, kavargó emberáradat sodorta magával. Édesanyja szorosan fogta a kezét, nehogy elszakítsák mellőle. Az óriási gép pöfögő lihegése, a szabadjára eresztett gőz sistergése, a targoncakerekek nyikorgása, a vasúti szolgákat kísérő utasok hallózása és ezerféle más hang: egyetlen, kúsza zsivajjá kavargott össze, amely dübörögve, zúbogva verődött vissza a pályaudvar üvegtetejéről és falairól. Néha úgy rémlett, mintha sikolyok szaladnának ki a kábító lármából, majd mintha egy-egy éles kiáltás ugrálva futna tova a gőzös, kormos levegőben. Egy-egy utas, ki nem volt hozzászokva a nagy pályaházaknak ehhez a süketítő hangversenyéhez, szinte szédülve támolygott a kijáró felé. Kisebb gyermekek bambán bámultak maguk elé és olykor-olykor riadtan tapadtak kísérőjükhöz.
De Klárika se nem hallott, se nem látott. Ugy nézett maga elé, mintha keresne valakit. Egy arc után kémlelt, melyet annál kevésbé találhatott meg, mert eddig csak képzelete rajzolta eléje. És így is folyton változott. És éppen ezért nem egyszer szinte hangosan mondotta: Vájjon milyen lehet ? Tudniillik annak a leánynevelő intézetnek igazgatónője, ahová most viszi édesanyja. Nem volt senki, aki felvilágosíthatta volna. Mert édesanyja maga sem ismerte látásból. Mikor elhatározta, hogy Klárikát, ki a négy elemi osztályt otthon végezte, valamelyik fővárosi intézetbe adja be, sorba járta a környékbeli földbirtokos családokat és tanácsot kért. Majdnem valamennyi a Sarlós Margit-féle intézetet ajánlotta... Vissza