A 95 éves Széchenyi István Általános Iskola Évkönyve 2001

Előszó

"Ki tudja, mit rejteget még számunkra a jövő, de a jelen a miénk, annak urai vagyunk, és rettenetes lenne a felelősségünk, ha a megújhodásnak most kínálkozó alkalmát ismét elszalasztanánk." (Klebelsberg Kuno)
A magyar oktatás ismét válaszút előtt áll: az Európa Unió által felvázolt és mint elvárásként jelentkező követelményrendszer, valamint a több évszázados magyar pedagógiai hagyományok megőrzése. A kettő közötti verseny eldőlt, hiszen ha Magyarország az EU tagja kíván lenni, akkor az oktatási rendszerünket harmonizálni, vagy úgy is mondhatnám, kompatibilissé kell tenni az európai irányzathoz. A kérdés viszont az, hogy emellett meg kell-e, vagy meg lehet-e őrizni azokat a hagyományokat, amelyeket a magyar népoktatás évszázadok alatt kialakított.
A Széchenyi István Általános Iskola számomra szimpatikus választ ad. Igen, a kettő összeegyeztethető. A jó értelemben vett konzervatizmus itt alapelv, amely tisztelet a haza, a város és az iskola iránt. A pedagógusoknak tudniuk kell, akárcsak a hadvezéreknek, nemcsak a szándék minősíti őket, hanem az eredmény is. Kevés az öncélú módszerezgetés, a szemük előtt kell lebegni: a felnövekvő ifjúságnak teljesíteni kell. Nemzetmegtartó és országot építő felnőttekké kell válniuk. Ez az alma mater ebből a szempontból előnyös helyzetben van, hiszen közel száz éves múlttal büszkélkedhet.
Én azon szerencsések közé tartozom, akinek többszörös kötődése is van a volt polgári iskolához. Édesanyám 1939-től 1943-ig volt itt diák. Két esztendeig pedig én tudhattam magam "Zalkásnak". Abban az időben ez komoly rangot jelentett. Széchenyi István mint névadó, szerencsés választás volt, hiszen a "legnagyobb magyar" mindannyiunk szívéhez közel áll. Az Ő szellemisége méltó útmutatás lehet mind a pedagógusok, mind a gyerekek számára. Vissza