A 133 napos rémuralom

Előszó

A történetirónak tömérdek munkába és fáradságba kerül, mig letünt korok eseményeinek és embereinek képét ezer adat, följegyzés, okirat, levél, krónika és szájhagyományok gondos összevetésével kiformálja s mult dolgokba életet lehel, úgy, hogy azok a történésnek epikai s a cselekménynek rugalmas drámai erejével hassanak. Törekednie kell rá, hogy a szereplőket - vezéreket és népet - úgy támassza föl, mintha most állnának előttünk, hangosan gondolkoznának, elhatározásuk rugóival, bizalmasan megismertetnének, csupa hus és vér, mozgás és lendület, akarat és élet lennének. Ez a legtöbbször minden emberi elképzelést és elképzeltetést meghaladó föladat a kiválasztott irólángelmék közül is csak keveseknek s ritkán sikerül. A közvetlen szemlélet, az átélés, az eseményekkel való együttjátszás, az emberekkel való együttérzés vagy a szereplők ellen való gyülölség, szóval az hiányzik a késői történetirás lelkéből, ami éppen lelke és veleje mindennek, a mi történik: a benyomás, a hatás, olykor valóban az első érzés, melyet egyesek vagy csoportok cselekedetei s a tömegek életnyilvánulásai keltenek. A történetirónak kell, hogy segitségére legyen a kortárs, aki jár és kel, lát és hall, érez és szenved, aki - ha elfogultan is és az eseményeknek homályos, fogyatékos ismeretében - végigélt mindent s úgyszólván óráról-órára papirra is vetette értesüléseit épp úgy, mint legfrissebb impresszióit... Vissza