99 palacsinta 33 színes ételfotóval

Előszó

Nem ismerek olyan embert, aki ne szeretné a palacsintát. Ki édes, ki sós töltelékkel, összehajtogatva, feltekerve, batyunak formázva, rakottasként, metéltre vágva vagy tortaszerűen egymásra csúsztatva - falatka, előétel, levesbetét, köret, egytálétel, desszert vagy fenséges torta formájában. A variációk száma szinte végtelen, mindenkit arra buzdítanék, hogy kísérletezzen, alkosson új változatokat, saját specialitásokat.
Eredetét tekintve semmi bizonyosat nem tudunk. Más-más néven a francia és olasz konyha éppúgy magáénak vallja, mint a német és osztrák, de oszlopos tagja a valahai monarchiás, sőt az orosz és az amerikai konyháknak is. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy maga a palacsinta elnevezés vélhetőleg a latin placenta - lepény, lángos - szóból ered. A fáma szerint, már az étkezés tekintetében önellátó római katonák is sütöttek efféle lepényeket, mégpedig felfordított, tűz fölött felhevített pajzsukat használva serpenyőnek. A népek vándorlása és az idők folyamán aztán a ma is használatos palacsinta vált belőle, legalábbis erről vall az 1577-ből származó Kolozsvári glosszák egyik passzusa, de népi szövegekben, gyermekmondókában találkozhatunk a mókás lapacsinta elnevezéssel is. Tény, hogy mindig, mindenhol, mindenki sütötte és kedvelte ezt a sokoldalú, könnyű, finom és laktató lepényféleséget.
Magam is palacsintán vett asszony vagyok.
Történt, hogy egy autóverseny sajtótájékoztatóját követő vacsorán egy általam addig alig ismert fotóssal kerültem egy asztalhoz. Csevegtünk erről-arról, majd amikor a desszertre került a sor - illatos vaníliakrémmel-gyümölccsel töltött francia palacsinta volt mindent feledve átadtam magam az élvezeteknek. Egyszer csak azt hallom, hogy „Felajánlhatom a palacsintámat?" - porcukortól fátyolos tekintettel meredtem a mosolygó fotósra, és engedve a csábításnak, elfogadtam az ajánlatot. És közben az futott át az agyamon, hogy egy ilyen önzetlen embert, aki képes lemondani a palacsintájáról(!), talán érdemes volna közelebbről is megismernem... A fotósnak azóta, idestova negyven éve, én sütöm a palacsintát, ő pedig a jól sikerült „modelleket" állhatatosan megfotózza, és aztán persze mindet szépen megesszük.
Mostanság új taggal bővült a csapat: immár két és fél éves Leonóra unokánk is körülöttem sürög-forog, igyekszik, segít, és persze kóstolgat. Nem válogat, a csupasz palacsintát éppúgy szereti, mint a gyümölcsöset vagy a csokoládésat, de a lekváros a kedvence. Erről gyakran beugrik egy kislánykori emlékem: mi öten, unokák általában turnusokban, de előfordult, hogy egyszerre nyaraltunk tüneményes nagymamánknál. Nehéz idők jártak, de bablevesre és palacsintára mindig futotta. Először az utolsó cseppig kikanalaztuk a levest a mélytányérból, aztán megfordítottuk, és szépen libasorba álltunk. Amint megsült egy palacsinta, nagymama a soron következő gyerek tányérjára borította - a sűrűre főzött lekvár az asztalon volt, azzal nem kellett spórolni. Életünk legfinomabb palacsintái voltak ezek - még ma is érzem az ízüket.
Sokáig váratott magára ez a könyv, régóta dédelgetjük a témát. A bőség zavarával küszködve többszörös mennyiségű receptből válogattuk ki a javát, a fontosnak vagy legjobbnak ítélt közel százat, és most szeretettel adjuk át abban a reményben, hogy mások is örömüket lelik majd bennük.
A receptek 4 személyre szólnak, ellenkező esetben jelezzük. Vissza