8. Budapesti Nemzetközi Kisplasztikai Triennále

Előszó

Majdnem 20 év telt el az első tárlat megnyitása óta (1971; akkor még "biennálénak" hívták). E két évtized alatt... - és most következhetnék diadalmas statisztika: hány országból hány művész hány alkotása volt látható a budapesti Műcsarnokban. Ehelyett elégedjünk meg annyival, hogy sok. Ha valaki mégis kíváncsi lenne az adatokra, meg kell szoroznia 72-vel azoknak az országoknak a számát, melyekkel a Magyar (Nép)Köztársaság ez idő alatt diplomáciai kapcsolatban állt, illetve áll. (Ugyanis egy országból legfeljebb négy művész állíthatott ki, mindegyikük legfeljebb négy művet. 1990-ben csaknem 40 ország küldte el anyagát.) Ez a rendszer mindenesetre alkalmat nyújtott arra, hogy időről időre láthasson jó külföldi szobrokat és objekteket is a magyar közönség, időről időre külön megbecsülésben lehessen részesíteni néhány magyar szobrászt. Azt hiszem, e néhány mondatnál nem sokkal több pozitívumot lehetne felsorolni a Triennále (vagy Biennále) mellett, bár azt is hozzá kell tennem, hogy az adott időszakban ez egyáltalán nem volt kevés. Mára azonban a helyzet alaposan megváltozott - a politikában és a művészetben egyaránt -, ezért a szigorú kritika fontosabb, mint az önelégült visszatekintés. 1971 -ben elsősorban az az önámító okoskodás hozta létre a Biennálét, hogy Magyarországon sohasem a monumentális művészeti ágak vitték a haladás zászlaját, hanem az igénytelen műfajok, a festészet helyett a rajz és a grafika, a szobrászat helyett az éremművészet és a "kisplasztika" (ad analogiam: "kis ország - kis művészet", vagy inkább: "kis pénz - kis foci"). Alig akadt szobrászatról szóló írás ebben az időszakban, mely ne sütötte volna el a "kis méretei ellenére monumentális" fordulatot. Ha pedig Budapest is fel akar zárkózni a biennále-rendező városok sorába, miért is ne induljunk ki ebből a "magyar sajátosságból"? Az igazsághoz persze további pro és kontra érvek is tartoznak. A kisplasztika fent említett ideológiáját többnyire éppen azok propagálták, akik lehetővé tették, hogy néhány kincstári művész sokmilliós monumentumokkal ("köztéri szobrokkal") "ékesítse" Budapestet és az egész országot. Akkor, amikor világszerte valóban mediális problémák kerültek a biennálék érdeklődési terébe, mi megelégedtünk egy "méretspecifikus" rendezvénynyel. El kell ismerni viszont, hogy sikerült már jó kiállításokat is rendezni kisméretű műalkotásokból - a "Sculture da camera" Bariban, vagy a "Szoborköztársaság", éppen a budapesti Műcsarnokban -, de ezek sikerét valójában nem a méret, hanem egy sajátos koncepció biztosította. Az is igaz, hogy kisméretű szobrokat könnyebb kezelni, mint nagyokat (gyakorlati szempont), de mindmáig nem tudtuk eldönteni, hogy egy életnagyságú portréfej kisplasztikának tekintendő-e vagy sem (esztétikai szempont). Az ellentmondások sorát a legkirívóbbal kell zárnunk: a kiállításra kerülő művek válogatását végső soron mindeddig az határozta meg, hogy az illető országokkal kialakított diplomáciai kapcsolataink milyen nemzeti biztost jelöltek ki számunkra. Egyfelől tehát jubilálunk és örülünk annak, hogy ismét számos jelentős külföldi művészt láthatunk vendégül a budapesti Műcsarnokban. Másfelől már most azon gondolkodunk, miként módosítsuk a részvételi szabályzatot, hogy a következő alkalommal rugalmasabban igazodhassunk az akkor legfrissebb művészeti áramlatokhoz. Vissza