Előszó
Az ember olvasgatja ezt a könyvet, egyszeriben meglepik az emlékei, és hajlamos úgy érezni, hogy otthon van. Nemcsak azért, mert itt van otthon a barát, Borbély Tamás, vagy a két régi-régi kolléga, Mészáros Attila és Török Éva, hanem azért is, mert utóbbi éppen abban a házban lakik, ahol e sorok írója sokat vendégeskedett. Ebben a házban ugyanis valaha a legendás fülészprofesszor, Bauer Miklós élt a feleségével, Szép Cecíliával és három lányával. A legjobb barátaink voltak-maradtak.
Aztán meg, ahogy lapozgatom ezt a könyvet, meglátom azt a lányt, ma már persze asszonyt, akihez diákszerelem fűzött, a legfontosabb szerelem, ami fiút lányhoz, férfiembert nőhöz köthet, az a fajta soha el nem múló, mindig borzongató szerelem, amiben távolról sem a testiség meghatározó emlék, hanem az a csokor virág, amit a fiú (!) a ballagáskor a lánytól kap. Ráadásul tudom, hogy a lány, akiről szó van, na jó, asszony, a legszebb éveit töltötte ebben a faluban.
Egyáltalán: mindenki, akivel beszélek, mindenki, akinek szóba hozom a községet, azt mondja, itt volt otthon igazán, itt élte a legfontosabb éveit. Önök, akik majd most lapozzák át ezt a kétszáz oldalt, bizonyára ugyanúgy megtalálják benne az otthon ízeit, hangulatait, Önök körül is ott kergetőznek majd az emlékek, és összekeverednek a tegnap és a holnap titkaival.
Ha hiszik, ha nem, én is itthon vagyok. Egy téli napon történt. Az a reggel olyan volt, mint amikor a hajdanvolt mesében elindult végre bátyjai után a legkisebb királyfi. Még minden megtörténhetett. Ballagtunk a pellérdi szőlőhegyhez vezető úton, és évődtünk, és ugrattuk egymást. Pipázós idő volt; a párák együtt szálltak el a mondatainkkal. Útba ejtettük a parkot, és minden elhallgatott, és minden lecsendesedett bennünk.
Mire fölértünk, a borház szelemenfája alól kolbászok tekeredtek le, a pincéből pedig párás, hűvös kancsókban folytak fölfelé a borok. A bogrács elgémberedett lábait nyújtóztatta, és készült az első tüzekre. Délelőtt elsétáltunk a temető felé, ahol a voltak erdeje van, aztán úgy ugrottunk neki egynémely pörköltöknek, mintha nem ettünk volna állónap.
Alkonyatkor elnyúló sorokban poroszkáltunk hazafelé. A faluszéli házak ablakain félrehúzódtak a függönyök, és az öregasszonyok utóbb évekig mesélték, mi minden meg nem esett azon a régi vasárnapon. Elbeszéltek mindent; ami megtörtént. És ami megtörténhetett volna.
Így tértem haza. Mindez úgy hétszáz éve lehetett. Azóta itthon vagyok.
Vissza