Előszó
Olyan világban élünk - látod, kedves Olvasó, nem hitted volna, hogy ezt éppen itt megtudni -, melyben lépten-nyomon lelkifurdalásunk lehet. Lassacskán mást sem jelent. már bocsánat a szóért,...
Tovább
Előszó
Olyan világban élünk - látod, kedves Olvasó, nem hitted volna, hogy ezt éppen itt megtudni -, melyben lépten-nyomon lelkifurdalásunk lehet. Lassacskán mást sem jelent. már bocsánat a szóért, európainak lenni, mint lelkifurdalást érezni. De aki "belépett" ebbe a lapba, az ezt már úgyis tudja, tudja, hogy többféleképpen lehet enni; ezek közül a legtermészetesebb, ha azért eszünk, mert éhesek vagyunk - és ettől itt eltekintünk.
Nyegleség ez? Inkább nevetséges. Ha nem hülyült volna meg éppen a világ, és esténte nem háborút nézegetnék színesben a tévén, akkor némi kivagyisággal és büszkeséggel említeném, úgy, ahogy az irodalommal kapcsolatban szoktam, hogy az tudniillik egyáltalán nem fontos dolog, hanem kicsi és nevetséges - ám, emelem föl tudálékosan a hangom, ez a nevetségesség, ez a komolytalanság, ez a kicsi, ez mégis fontos.
Ha komolyan veszem ennek a lapnak a címét, vagy még sokkal inkább P. bácsit, aki egy időben vasárnaponként nálunk ebédelt, és a leves után, bármilyen leves után, párás szemekkel anyámra nézett (szerelmes lett volna belé?), és azt suttogta mindig (mi pedig súgtuk neki előre): "Lilkóm, ez a leves egy költemény!" - akkor a főzés művészet, költészet, s minden igaz rá, ami amazokra, haszontalanság, a célnélküliség és az ezeken keresztül megvalósuló mégis-fontosság.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal