55. Vásárhelyi őszi tárlat

Előszó

Vásárhely 1960 körül - egy fiatal szakember szemével Vásárhelyre 1959. augusztus 1-én, közvetlenül egyetemi tanulmányaim befejezése után kerültem, amikor segédmuzeológusnak neveztek ki a Tornyai János Múzeumba. Nagyon, nagyon régen volt, nagyon, nagyon rossz idők jártak akkor a városra. Három éve múlt el ötvenhat, szigorú volt az egypártrendszer, a szakértelem és rátermettség helyett mindenütt a megbízhatóságot nézték, és éppen akkor kezdődött a rendszer politikai konszolidációja után az általános téeszesítés. (Érdekes apróság: a nagyon vonalas múzeumigazgató felajánlásának köszönhetően egyik vasárnap Önkéntesen TSz-agitációra kellett mennem. A cél az volt, hogy bár a „hivatásos" agitátorok a hét végén szabad napot kaptak, a tanyasiaknak mégse legyen szabadnapjuk, a rájuk nehezedő nyomás még aznap se szüneteljen.) Ugyanakkor az ideológiai offenzíva közepén voltunk, és ez a vásárhelyi művészet számára nem volt jó állapot. Az itteni alkotók Tornyai óta hagyományosan a paraszti világra koncentráló szemlélete a múlt idealizálására való törekvésnek, akkor használatos szép orosz szóval narodnyikságnak, szinte-szinte a mezőgazdasági kollektivizálás oppozíciójának számított, és ez akkoriban súlyos vád volt. Jól bizonyítja ezt, hogy az 1959-es őszi tárlatot megnyitó, a vásárhelyi művészek által idehívott minisztériumi osztályvezető nem nagyon dicsérte a műveket, legfeljebb a művészet fontosságát emelte ki egy ipar nélküli, tehát az ötvenes évek felfogása szerint elmaradott megyeszékhelyen, és súlyos fenntartásait hangoztatta a termekben uralkodó szellem ellen, ismételten leszögezve, hogy a művek zömének nem világos az eszmei mondanivalója. Kissé pongyolán fogalmazva azt mondható, hogy a kiállítást, amelynek megnyitását elvállalta, nem felmagasztalta, inkább elmarasztalta. (Amennyiben jó szava volt, az egyedül az abban az évben Budapesten kiállítással megjutalmazott Kohán Györgynek szólt.)
Ennek megfelelően a helyi művelődéspolitika hivatalos csatornái sem a felhőtlen megelégedést árasztották. A „napfényes jelenünk" hangulat elmélyítésének érdekében természetesen az általánosságok terén, a bevezető mondatoknál még minden szépnek látszott, de a továbbiakban komoly figyelmeztetések következtek arról, hogy milyen fontos a dolgozó nép minél szélesebb tömegeinek tetszését kiváltó, a valósághoz minél hívebb ábrázolásmód. Ezek a gondolatok akkoriban minden művészeti kritika részei voltak (pontosabban akkor igazi kritika nem létezett, csak egy-egy kiállítás vagy egy-egy művész hozsannázó bemutatása, esetleg ideológiailag motivált rosszindulatú bírálata), hiszen az eszménykép az a realizmusnak elkeresztelt, lehetőleg életvidám naturalizmus volt, amelynek érdekében még a nagybányai hagyományok követőit is meg-megmorogták.
Vásárhelyen mindehhez annak gyakori ismétlése járult, hogy a természet és a paraszti élet megörökítése nem lehet öncélú, hiszen a művészeknek nem csak az élet szépségét és a paraszti valóságot kell felmutatniuk, hanem a fejlődést, a dicsőséges jövő elérését kell szolgálniuk. Elismerésre, - szinte automatikus elismerésre - az a kép vagy szobor számíthatott, amelyiken valamilyen módon a nagyüzemi gazdálkodást jelenítette meg, hiszen az ideológusok szemében ez a nagyüzemi gazdálkodás népszerűsítésének számított. Mit láthattunk az ilyen képeken? Legtöbbször egy együtt dolgozó - esetleg munkába menő, pihenő - brigádot, gépet vagy gépállomást; tanyát csak akkor, ha az egy szövetkezet központjául szolgált és azt egy lehetőleg jól olvasható felirat jelezte is az épülethez kanyarodó út mentén, tehén- vagy lóistálló belseje is csak akkor kerülhette el az „állatábrázolás" lekicsinylő jelzőt, ha a szövetkezeti tulajdon a címben egyértelműen le volt szögezve. Parasztember vagy parasztasszony képét pedig akkor értékelték egyértelműen pozitívan, amennyiben a neve mellett vagy helyett a „Szövetkezeti dolgozó", „Szövetkezeti elnök", „Traktoros" vagy hasonló volt olvasható. (Az ötvenes évek elejével ellentétben azonban a szovjet festők és szobrászok által nyújtott példa követését akkor már nem volt szokás lépten-nyomon ajánlgatni.) Vissza