50 művész 100 mű

Fülszöveg

Hódmezővásárhely a közé a kevés magyar város közé tartozik, amelynek gazdag a képzőművészeti múltja és élénk mai művészeti élete, karakteres műhelyként tartja számon a művészeti irodalom és közvélemény. Ennek a hagyománynak az első virágkora a XIX. Század végéhez és a XX. Század elejéhez kapcsolódik és Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula festő-, valamint Pásztor János, Kallós Ede szobrászművészek neve, munkássága fémjelzik. Az akkori szellemi pezsgés késztette Ady Endrét arra, hogy a várost "paraszt Párizsnak"-nak minősítse.
A képzőművészet reneszánsza 1945 után bontakozott ki. A Művészeti Alap alkotóházat létesített a Virág utcában és a mártélyi Tisza parton. Szabó Iván szobrászművész képzőművészeti főiskolai növendékeit rendszeresen a városba hozta nyári művésztelepi gyakorlatra. Éltek művészek néhányan Vásárhelyen és voltak olyanok, akik elköltöztek ugyan, de alkotói világuk szorosan kötődött az Alföldhöz. Példaként elég Kurucz D. István festőművészre utalni, aki 1947-ben a budapesti Százados úti művésztelepre költözött, de egész alkotói pályája során egyetlen nagy városi képet sem festett.
Ezeknek a külön csordogáló forrásoknak a munkaszervezeti egyesítésére hozták létre az "alapító atyák", Galyasi Miklós múzeumigazgató, Kurucz D. István és Almási Gyula festő-, valamint Szabó Iván szobrászművész 1954-ben a Vásárhelyi Őszi Tárlatot. Karakteres, individuális profilú kiállítást kívántak rendezni, ezért csak azokat hívták meg, akik fent említett módok valamelyikén kötődtek a városhoz. Mintegy másfél évtized alatt létrejött egy műhely, amelyet a tájszeretet, a humanizmus és a széles ívűen értelmezett realista látás és megjelenítési mód jellemeztek. A jeles művészettörténész, Németh Lajos már 1964-ben "vásárhelyi iskolának" minősítette ezt a szellemi, alkotói közösséget. Egyébként elég szerény volt a kezdet, mert az első kiállításról még katalógus sem készült. Viszont a magyar képzőművészet több jelese is részt vett már az első kiállításon, elég itt Medgyessy Ferencre, Barcsay Jenőre utalni. Az ötvenes években azilumként is szerepelt az Őszi Tárlat, mert itt, távol a központtól olyan művészek is kiállíthattak, akik Budapesten, nagyon szem előtt lévén, nem jelenhettek meg műveikkel. A legjobb példa erre Kondor Béla… Vissza