Előszó
Vártam, mit súg az én "alföldi lelkem", ha a vásárhelyi festőkre gondolok? Aztán egy napkorong jött föl, egy vörös, nagy, hússzínű napkorong, bújt, bújt kifelé némán a föld alól, gurult felém a...
Tovább
Előszó
Vártam, mit súg az én "alföldi lelkem", ha a vásárhelyi festőkre gondolok? Aztán egy napkorong jött föl, egy vörös, nagy, hússzínű napkorong, bújt, bújt kifelé némán a föld alól, gurult felém a sík, beláthatatlan szántásokon, legelőkön, nádasokon, tanyatetőkön át, mintha föl akarna pörzsölni. De nem történt semmi: nyugodtan álltak az akácfák, a lovak, a tehenek a világosodás e mindent élesen körvonalazó pillanatában.
Úgy vagyok én az alföldi festészettel, mint a népdalokkal vagy még inkább a törzsi költészettel. Mikor a "bennszülöttek" szólalnak meg vagy festenek, rajzolnak - és nem a látogatók, az átutazók! - úgy érzem, célba értem. Valamilyen végső valósághoz, aminél tovább már nem mehetek sem az időben, sem a tájban vagy fölfedezésben. Ahogy egy tanyahomlokot, egy kaszáló, szekerező, traktorozó embert vagy ökröt, bivalyt Kohán, Tornyai, Endre Béla, Rudnay, Kurucz D. István, Szalay, Kajári, Fejér Csaba, Hézső vagy Németh József elénk tesz, az azért különbözik minden más festői megoldástól, mert az első látás, a fölismerés égő bélyegét viseli magán. Ezt mondják a megnevezés pillanatának a költészetben. Egy egész világ, ember és kozmosz egymás iránti szeretete születik meg ebben a vakító villanásban.
Vissza