34. nyári tárlat

Előszó

Régen volt, legalább negyven esztendeje, de azért igaz volt: kerge diákok ültünk Szegeden a kocsmában és rázott bennünket a röhögés, ahogy az épp aktuális tárlat harsány és blőd műveit taglaltuk. Jobb sorsra és művekre érdemes festők meg szobrászok veres szósszal nyakon öntött május elsejéit, gombostű-fejű martinászait, téesz-közgyűléseit és enyészet meglegyintette tanyáit.
Nyakalta a lőrét Zoltánfy Pista, Farkas Pali, Petri és Temesi - a két Ferkó, Tandi Lajos meg Szuromi Pali, Oroján Pista és Veress Miklós. Valami mást álmodtunk, mint ami van. Műveket, melyeket nem nekünk kell megajándékoznunk feloldozással, hanem mi vagyunk azok lekötelezettjei.
Komisz kérdés, ám megkerülhetetlen: arról álmodtunk-e, ami ma van? Most, amikor - finoman szólva - elillant a tendenciák kényszere, amikor festőnek és költőnek nem politikusan és nem szociográfikusan kell gondolkodnia, hanem "csak" költőként és festőként. Nincs előénekes, aki megszabná, mi a "haladás útja" és mi a "polgári dekadencia", de az értő és érvényes szavú kritikus is kevés, aki képes különválasztani - ahogy mondani szokták - az ocsút a tiszta búzától. Napjainkban minden mester és tanítvány a maga csöndjében kell megtalálja sorsát, nem brosúrákat studírozva, hanem - reményeim szerint - fákkal, kavicsokkal, álmokkal, szelekkel és vizekkel társalogva. Csak ez utóbbit teheti festő is, költő is a tolakodó és többnyire dilettáns graffiti, meg a számítógépes reklámgrafika korban és ennek elégnek kell lennie. Keserves út ez, de más nincs és nem feledjük, mint mondott Fülep Lajos: "Az iskolák, tehát több ember összeadott ereje előbb merül ki, mint a magára hagyotté. A nyájtalan ember, aki nem fér össze a többivel, akit nem lehet nivellálni, kénytelen-kelletlen megy tovább a maga kalandos, keskeny útján, s minél nagyobb ellenállással kell megküzdenie, annál jobban megedződik ereje..." Vissza