32. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Előszó

Egyszerű lenne azt mondanunk, hogy az Őszi tárlat jelentős eseménye képzőművészeti közéletünknek, mivel ez a közhely - saját tulajdonságának megfeleően - sok momentumában igaz. De egy több évtizedes hagyománnyal rendelkező bemutató attól, hogy van, még nem lesz jelentős, s különösen akkor illik keresni a szerep figyelmét, érdeklődést kiváltó összetevőit, ha belátjuk: az Őszi Tárlat volumenét illetően egy, a csoportos kiállítások között. Talán még közvetlen karaktere sem önmagában rangosztó; nem szakági bemutató az a tény, de ez csak lehetőség az összetettebb élménynyújtásra. Az Őszi Tárlat - felülemelkedve a közhely igazságokon - mégis csak úgy esemény, hogy története tanulságai transzponálódnak a jelenre, s ha bizakodók vagyunk akkor hihetjük, hogy a jövő is benne rejlik a kiállításban.
Amikor megszületett az Őszi Tárlat, léte önmagában volt fontos. A szűkkeblű esztétikai értékrend adminisztratív lecsapódásának merevségében ez a kiállításprogramhoz kötődésével kaput nyitott. Valószínű, hogy példának szánták, de köztudott, hogy a művek - ha jók - ritkán igazodnak művészeten kívüli prekoncepicóhoz, sa táralt igen hamar az esztétikai minőség egyik hordozója lett. Természetes visszahatás volt tehát, hogy a tárlat vonzásában új szárba szökkent a magyar művészet egyik progresszív hagyományának, az úgynevezett Alföldi Iskolások fiatal hajtása. Ez a bemutatkozási lehetőség - nyilván sok más mecénáló gesztussal egyetemben - ösztönző nyilvánosságot adott a tájhoz, emberhez kötődő, s etikai tartásban megjelenő szemléletnek, illetve fogadta az itt élők és magukat ide tartozónak érzők hagyományt újító művészeti progresszióját is. Volt idő, amikor a Vásárhelyi Őszi tárlat volt az ország legfontosabb csoportos képzőművészeti kiállítása. Példát adott a nyitottságra, s a mecénálásra, s a megújulást is magába foglaló hagyománytiszteletre. Vissza