26. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Előszó

Háromnegyed évszázad művészeti örökségét, ezen belül egy, immár lezárult, negyedszázad kiállítási hagyományát folytatja a huszonhatodik Vásárhelyi Őszi Tárlat. A nyáron sor került az ezt megelőző huszonötöt összegező, sűrítetten bemutató budapesti nagy kiállításra is. Volt tehát ünnep és áttekintés, méltatás és bírálat. Ilyenformán aligha van okunk attól tartani, hogy az 1979-es Vásárhelyi Tárlat "gyökértelen" lesz, nincs fedezete, vagy éppen légüres térbe kerül. Művészetszemléletünk, esztétikánk, művelődéspolitikánk alapelvei változatlanok. A realizmus ma is művészetpolitikánk egyik követelménye. Fontosságát minden pártdokumentum hangsúlyozza: elsősorban ezt támogatjuk, s ráadásul ezt kívánják a dolgozó tömegek is. Jól tudjuk: a jó mű mindig több, mint szép látvány - állásfoglalás is. Tudjuk: az élet harc, konkrétan osztályharc, és csak ezen át vezet az út az igazi, korántsem passzív, hanem alkotó, közösségi emberség felé. De tudjuk azt is: az osztályharc nálunk már eldőlt. Lehet-é akadálya annak, hogy a paraszti körülmények között, sok évszázados nyomás alatt létrejött közösségi magatartás a harcok elmúltával magasabbrendű, szocialista humánummá alakuljon át, vagy hogy ennek a még mindig nem mindenben megvalósult közösségi magatartásnak ideálképét megfestő művész alkotását a mai Magyarország műélvezői magukénak tekintsék?
Nos, ha a többséget nézzük - rég művészettel élőket, s azokat, akik csak most jutnak el a galériákba, néha még igencsak alkalomszerűen: munkásokat, parasztembereket - ez a művészet okvetlenül tetszésükkel találkozik, sőt visszhangot kelt bennük. Vannak-e akkor még problémák konkrétan a hazai realizmus és azon belül a Vásárhelyen évről évre megjelenő művészek munkásságát tekintve? Magunkat ámítanánk, ha nem vennők észre, hogy igen. Épp a Műcsarnokbeli tárlat szakmai-kritikai fogadtatása tetőzte be a korábbi kritikusi vélemények tartózkodó, sőt olykor már elutasító értékelését. A vásárhelyi művészetet igenlő ösztönös népi rezonancia hovatovább mind kevésbé egyezik meg a műértők egy részének hangoltságával, akik új formákat, új kifejezésmódot keresnek, várnak, - a valóság megismerésének bonyolultabb, vagy éppenséggel még inkább redukált, komprimált, absztrahált visszatükrözését érzik korszerűnek. És a lényeget tekintve igazuk is van. Ez a mi korunk; bonyolultságában kell visszatükrözni, s ehhez a művészet, mint a megismerés eszköze, éppúgy új meg új módszereket, technikát kíván, mint a tudomány, amelynek vívmányait különben éppúgy nem lehet azonnal népszerűen kifejezni. Csakhogy a korszerűségnek több útja van, s ami új, nem mindig igazán kiérlelt és meggyőző, nincs mindig művészi hitele. Mint ahogy önmagában a régi vagy új realizmusnak sincs. Ha tehát a korszerűség jegyében elutasítanánk napjaink java-realizmusát, akár mert újabb próbálkozások is vannak, akár azért, mert a vásárhelyi művészet igencsak a már letűnő paraszti életforma kifejezése - akkor prekoncepció alapján ítélnénk. Vissza