25. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Előszó

A mottóul választott három gondolat, melyek közül az elsőt még a századelőn, a másodikat a felszabadulást követően, a harmadikat pedig a közelmúltban, alig egy évtizede vetették papírra, minden lényeges momentumot összefoglal, amit az alföldi festészetről, illetve az ennek örökét vállaló jogutód, a negyedszázados jubileumához érkezett vásárhelyi iskoláról tudnunk kell. E hármas mottó utal az alapokat megvető kezdetekre, arra a szociális gyökérzetű művészi forradalomra, amely a néppel és a tájjal való azonosulásban ismerte fel a maga hivatását; szól a hagyományoknak ezt a szálát felvevő, folytató és megújító szándékok jellegéről; jelzi az elért eredményeket, sőt a tanulságok levonásával bizonyos prognózisa szolgál a jövőre nézve is. Mindebből kitetszik: Vásárhely nem csupán topográfiai, az itteni táj és embervilág sajátos arculatát tükröző fogalom jelenkori képzőművészetünkben, de szellemi-etikai értékek hordozója is, mert ez a név egyfajta társadalmi indítékú magatartást és ábrázolási törekvést testesít meg számunkra. Olyan művészi-világnézeti koncepciót, amely történelmileg meghatározott másságunk (az esztétika ezt különösségnek nevezi), illetve az ebben is megnyilatkozó általános emberi minőségek vállalásával és felmutatásával kíván beleszólni az egyetemes művészeti fejlődésbe.
Amit az ötvenes évek elején újjászerveződő vásárhelyi művésztelep, és legfontosabb megjelenési fóruma, az 1954-ben indult őszi tárlatok sora az új magyar piktúrának adott, arról sokan és sokat írtak már eddig, mégsem mondhatjuk, hogy megnyugtató kép alakult volna ki közvéleményünkben az itteni művészközösség munkájáról, teljesítményének értékéről. Még arra nézve sem jött létre egységes álláspont, hogy voltaképpen mi is az, ami összefogja, s minden más kollektívától elütő, karakteres csoporttá szervezi az idetelepült alkotókat. Vannak, akik a számukra adott paraszti valóság dimenzióiban, tehát a közös tematikában, jelentéskörben látják ezt, s vannak, akik abban a belterjes, sőt gyöngéd viszonyban, amely által a tapasztalati világhoz, a természeti és társadalmi valóság naponta változó problémáihoz és látványaihoz kötődnek. Mindenesetre: ez utóbbi vélekedés látszik valószínűbbnek, hisz éppen szemléletmódjuknak ez az elkötelezettsége az a vonzerő, amely ide húz, közéjük állít mindenkit az ország legtávolabbi sarkaiból is, aki hasonló eszmei platformon áll. Vásárhely arról győz meg, hogy a jó munka elképzelhetetlen önfeláldozás, odaadás, a mindennapok eseményeivel, embereivel és eszméivel való aktív azonosulás nélkül, azaz a művészi önkifejezés nem független sem a környezettől, sem az emberiség létének időszerű alternatíváitól. Vissza